Zamárdi

Zamárdi jó hely, már csak azért is, mert az Olgának azonnal a nyár jut róla eszébe. Fogtuk magunkat oszt lementünk, Carlos nem dolgozott (in memoriam Siemens-es idők: egyszerűen nem ment be), úgyhogy már 1-kor el tudtunk indulni. Nem mertem vezetni, annyira meleg volt. Carlos kicsit komolyabban vette a "társasjátékot", mint én szoktam, de végülis mire számítottam? Neki minden játék élet-halál kérdése, és mindenki mindig figyeljen oda és kövesse a tökéletes stratégiát.

A Balatonnál kezdtük, lemostuk magunkról az út porát-sóját, aztán kifeküdtünk lóhere alakba, hogy szerencsénk legyen, és az Olga feltárta előttünk párkapcsolati meandereit. Én is meséltem, de korlátozottan. Kicsit megbántódtam, amikor kiderült, hogy a "hívj fel" manőver nem nekem szólt, hanem Olgának. Mi vagyok én, napozóterasz?

Kiültünk este az erkélyre, és az összes fellelhető üvegből szélárnyékot képeztünk, hogy megvédjük az egyetlen fényforrást: a mécseseket az asztalon. Ennek a megoldásnak hátránya, hogy nem lehetett inni az üvegekből. Mivel a lángocskák így se lettek hosszabb életűek, végül meguntuk és bementünk, ahol aztán már nyugodt szívvel lehetett inni. Én be is aludtam. Ilyenkor mindig az a félszem, hogy kimaradok valamiből, de a mensás beszélgetésekben általában "egyenletes a tényközlés", szóval ha kimész telefonálni, vécére vagy akármi, ugyanott tudod folytatni, mint ahol abbahagytad.

A másnapot is négyesben töltöttük, Fefe és Marcell csak este jöttek. Velük is hajnali fél 2-ig csevegtünk, aztán rászántuk magunkat annak a végrehajtására, amiről az utolsó egy órában beszéltünk: lementünk fürdeni. A Szőke Viking és a haverja már kétszer lementek törülközővel a nyakukban, de mindig pizzákkal jöttek vissza. A víz hideg volt, fekete, mint az olaj, és világító hattyúk úsztak benne. Mintha direkt a reflektorfényre hajtottak volna.

Miután visszamentünk, egy hálózsák segítségével visszarepítettem magam a gimnáziumi osztálykirándulások világába, és hajnali negyed 6-ig ott is maradtam. Azzal a különbséggel, hogy egy osztálykiránduláson valószínűleg sose került volna szóba a pénzmultiplikáció, az eladósodás és a kötelező tartalékráta. Ki lehet találni, ki vetette fel a témát... csak most az egyszer emberére akadt: Olga, mint bankleány, szerintem értelmes érveket hozott fel az "egyedüli helyes megoldás" ellen, mondván, hogy az nem rossz, csak nem jobb, mint a jelenlegi. Bukodi meg nagyon hatékonyan fékezte be az egyre gyorsuló összeesküvéselméletet a "várjvárjvárj"-jaival. Házigazdánkat meggyőzte Marcell, én meg egy idő múlva már csak vigyorogni tudtam a röpködő "magánbűnözőcsoport", "mástóllopás", "fasizmus" és hasonlókon. Azért aludtunk is egy kicsit, de én 10-kor felkeltem, mert mehettem át Földvárra MenTa ügyben...

Ollyan feladványokat találtunk ki, kedveseiM, hogy bele fog izzadni a belső fületek is, mire mindet megtaláljátok! Persze nekem a falukutatás mindig a szívem csücske lesz, hiszen ott alapozódott meg a Tomihoz fűződő rövid, de meleg, szerető barátságunk. Khm.

Az előzetesen beharangozott 5-tel szemben fél 3-ra visszaértem Zamárdiba, de a többiek nem voltak ott, a ház üres, Carlos nem veszi fel a telefonját, más számát meg nem tudom... Hát nézzük, hol lehetnek. Part? Nem. Kajálda? Nem. Feladom. Help! HELP! Olgát hívtam, épp szállt fel a vonatra, mindenki díszkíséretében. Mondtam neki, hogy odamegyek, és szóljon már a Carlosnak, hogy kapcsolja be a telefonját, persze közben sejtettem, hogy nem teheti, mert le van merülve (csak tudnám, a többi ismerősömnek miért nem szokott lemerülni? Ezt nem lehet annak a számlájára írni, hogy mindenkinek kihangosítója van!).

Mariann hívott vissza, és elég rondán félreértettük egymást. Ő azt akarta, hogy menjek oda kocsival, hogy hamarabb velük lehessek, és nekik se kelljen gyalog elém jönni. Én ebből azt értettem, hogy menjek oda és fuvarozzam őket vissza. Ettől menten eldurrant az agyam, de persze ez is neveltetési kérdés. Nálunk az a szokás, hogy ha valaki váratlanul lelép, és számít rá, hogy valaki más meg hazajön és aggódni kezd, akkor az első valaki hagy egy cetlit "holvagyok-mikorjövök" sablon formájában. Szóval Mariann egy darabig még zabos volt rám, de aztán már remélem, nem.

Beültünk borozni, aztán visszamentünk, és szép lassan mindenki bealudt. Végül este 11-kor indultunk el hazafelé. Akkor már én vezettem, olyan volt az egész út, mint egy jól előkészített optikai csalódás. Az út néha koromfekete, máskor beleszemtelenkedik egy sárga trapéz, amit többnyire autó követ. A hátsó lámpák aztán áttükröződnek (réverbération, remélem, lesz alkalmam ezt a szót használni a nyelvvizsgán) az én sávomba, pedig a kocsi nem is ott megy. És akkor még vannak a lószállítók, meg a hatalmas villámok, egyre közelebb csapkodnak, ahogy beérünk Pestre. És a világmindenség legédesebb kicsi pasija ott szuszog mellettem, hát mégiscsak bízik bennem annyira, hogy elaludjon. Azt meg senkinek nem kell tudni, hogy épp allergiagyógyszert szed, amiről mindenki tudja, hogy álmosító hatású.