Beküldte Raya deBonel -
Visszatérő álmom a Veréb. Nem a Sparrow, hanem A Veréb, Akit Meg Kell Fogni. Az is lehet, hogy nem visszatérő, vagy csak a szombaton a Pompidouban (ide majd egy link kerül, ha azt is felteszem) látott hatvannyolc kitömött madár óta köszön vissza, de mindenesetre ma ezt álmodtam, és úgy tűnt, nem először.
A Veréb berepül a szobába. Néha leszáll valahova, és selymes kis tollai vannak, sokkal inkább rigóra emlékeztetően fényesek, de ez egyértelműen veréb. És nekem az a dolgom, hogy megfogjam, marokra, de vigyázva, nehogy összetörjem. Ha megvan, akkor be kell tenni egy kalitkába, de a kalitkát nem szabad előre kivenni a szekrényből, csak amikor már megvan a Veréb, akit viszont két kézzel kell fogni. Ezért kénytelen vagyok elengedni egy kicsit. Persze elrepül, de akkor már nem félek attól, hogy nem tudom többé megfogni. Ugyanis amikor a markomban volt, begörbített ujjammal megsimogattam a fejecskéjét.
Asszem, a Veréb az valahol én vagyok. Az az önmagam, akit nagyon szeretnék megismerni, mert egyelőre úgy van bennem, mint egy érdekes idegen, akitől általában félek, néha elcsodálkozom, hogy milyen sziporkázó dolgokat tud néha összehozni, máskor meg úgy, hogy nincs is ott.
Tudományos alapon felmértem már, mint Pavlov a kutyák nyálát, milliliterre tudom, mennyire kezdek nyáladzani vagy benedvesedni, ha meghúzzák a csengőzsinórt, vagy csengő nem is kell talán, csak egy madzag, akár mézes se legyen. Tudom, mire hogy fog reagálni, tudom, mit szeret, csak néha elrejtőzik és nem mondja meg. Végülis érthető: olyan sokszor tagadtam meg a kérését.
Talán el kéne kezdenem nem gondolkozni rajta.