Beküldte Raya deBonel -
Szokásom szerint megörökítem a családi trakta menüjét. Amúgy leplezem, de imádok enni, a Twilightban is az a fura, hogy Bella már előre örül, hogy ha majd vámpír lesz, nem kell alvással töltenie az idejét - ja igen, aludni is imádok.
Na.
- Popeye palacsinta (Kakas-recept: spenóttal töltött palacsinta hollandi mártással leöntve, parmezánnal megszórva)
- sütőtökkrémleves
- zöldborsóleves
- csülök pékné módra
- rántott csirkecomb, karfiol és camembert
- karfiolsaláta
- görög saláta
- pirított krumpli
- szabadon kombinálható brie és feta sajt, mandulaforgács, áfonyalekvár
- savanyúság
- mézes krémes
- sajtos süti
- vőlegénytorta
Cseppet visszás volt a helyzetem: nem is vendég, nem is háziasszony, és ezt nem sikerült igazán kezelni. Nekem régi vesszőparipám az úgynevezett "kajaosztási sorrend", és nem tudom eldönteni, hogy a státuszomat akarom védeni (i.e. az ötéves másfél-unokaöcsém és a hároméves másfél-unokahúgom előtt kapjak), vagy csak baromira zavar ez az egész, hogy miért nem lehet olyan egyszerűen csinálni, mint amikor a kalózokkal vagy a szilvásváradiakkal vagyunk - ahogy esik, úgy puffan alapon, vagy "add tovább az asztal vége felé" módszerrel. Jóanyám, saját bevallása szerint, először a nőknek, közülük is az idősebbeknek szokott adni, na de azért nehogy már Jóapám később kapjon, mint én, és akkor már a mellette ülő egyéb férfirokon is, szóval az jön ki az egészből, hogy én vagyok az utolsó.
A másik, ami böki a csőrömet, azok a neveletlen gyerekek. Én kifejezetten csendes, magába forduló kiskölyök voltam, ha elvittek valami vendégségbe, volt nálam egy könyv, vagy elfoglaltam magam a terítő rojtjaival, mit tudom én, mindenesetre sose zavartam a felnőtteket. Van egy olyan érzésem, hogy Jóanyám nem is engedte volna, de nem próbáltam ki, mert utáltam, ha rám szóltak. És mindenre nagyon vigyáztam, ami a kezembe került, amikor volt nálunk családlátogatás, az óvó néni meg akarta nézni a kedvenc könyvemet, aztán közölte: "Biztos nem sokat forgatod". Nem volt ugyanis összemancsolva, firkálva, kitépve.
Ehhez képest a másfél-unokatesóktól úgy kellett elvennem a Twisterem dobozát, mert már kezdtek rálépni, a pörgettyű sarkai meg akkor zúzódtak le teljesen. A tavalyi Idegenvezetők Napján szerzett lufimat is kinyírták, ja, és persze vigasztalni kell szegény kislányt, mert megijedt. Tudom, egy leendő Magyar Anyától nem hangzik jól az a mondat, hogy kibaszott kis kártevők, de nagyjából ezt éreztem. A múltkor gyermekkorom utolsó doboz színes ceruzáját kérték el, attól is a hajam égnek állt, de végül megúszták. Most meg a kissrác kezdett el dartsolni a táblától és az én fejemtől úgy húsz centire, nemigen törődve azzal, hogy a nyilak hova csapódnak és melyik felükkel. Krsss, csatt. Krsss, csatt. Krsss, csatt. A tizedik percben már kezdett idegesíteni. Próbáltam "a nyilak hirtelen eltűntek, nem kérsz tortát?" stratégiát alkalmazni, de ekkor beavatkozott a tisztelt apuka. Végül a földszintre húzódtam tortázni, és egyszer csak vége lett a csapkodásnak. A legközelebbi családi bulira hipp-hopp, el fog tűnni a darts-tábla.
Ebből nekem megint az jön le, hogy a szegény gyerek de unatkozik, hadd szórakozzon valamivel, az meg teljesen mindegy, hogy egy másik vendég, vagy mindegy is, hogy kicsoda, egy másik ember, szarul érzi magát emiatt. Jó, biztos én fújom fel ezt a kérdést, de ha egyszer ennek az egész családi cécónak az a lényege, hogy a kölyköket rászocializáljuk arra, amire minket is rászocializáltak a szüleink, akkor tanítsuk már meg őket ember módjára viselkedni.