Beküldte Raya deBonel -
A rideg tények: péntek délután megműtötték, kivették az ideiglenes tubust és egy végleges gégetámogató csövet helyeztek be. A műtét gyönyörűen sikerült, attól eltekintve mondjuk, hogy átvágtak egy vénát, na de spongyát, pontosabban tapaszt rá, megfoltozták. Este 9-kor hazaadták (anya ment érte, én éppen részegre vívtam magam), de nem volt jól, nyüszögött, nem csóválta a farkát és egyre nagyobb lett a hasa. Gyomorcsavarodás. 11 körül visszavitték a rendelőbe, előkészítették a műtétre (leborotválták a hasát, ahol most már soha nem nő ki a szőr), elkezdték altatni, de nem bírta a szíve. Kétszer élesztették újra, de harmadszorra mégis átlépte a kaput, ahonnan nincs visszatérés. Éjfél körül halt meg (és nem, nem fogom azt írni, hogy megdöglött, de még azt sem, hogy elpusztult).
Nekünk reggel szóltak. Úgy éreztem magam, mint Antigoné, erősködtem, hogy haza szeretném hozni és eltemetni. Nem tudom, mit csinálnak az otthagyott halott kutyákkal (azt hiszem, dögkútba dobják őket), de szerintem Prince megérdemel annyit, hogy itt nyugodjon a kertben, és legalább hazai kukacok zabálják fel... Az volt a röhej, hogy közben folyamatosan kívülről is rápislantottam magamra, és reménytelenül szentimentálisnak éreztem magam emiatt, de végül rájöttem, hogy mégsem volt hülyeség.
Én kétféleképpen vezetem le a feszültséget: sírással vagy testmozgással. Lehet, hogy a kettő kombinációja még hatásosabb, mindenesetre jót tett az ásás a kert sarkában. Valamiért a Lift me up-ot dúdoltam közben (valaki még, akinek beugrik a gödrök és Moby közötti kapcsolat?), és meg voltam róla győződve, hogy helyesen cselekszem. Negyed óra ásás után már abban is biztos voltam: jól tettem, hogy szóltam Nofrának, aki a kellő időben érkezett, kidobálta a gödröt és eljött velem a rendelőbe. Velem ellentétben Ő képes volt az asszisztensnek lekommunikálni azt is, hogy mit akarunk, mert én megpillantottam azt a szívhez szóló szöveget az ajtó mellett és az albínó görény fotója alatt, a szivárványhídról, ahol az elhunyt kutyák várják a gazdijukat, aki beteg volt, meggyógyul, aki megsérült, ott egészséges, és amikor jön gazdi, nagyölelés, és együtt átmennek... normális állapotomban abszolút nyálas blődlinek tartanám, de ott és akkor nem volt az... Nyilván az én helyzetemben lévőknek tette oda egy bosszúálló gazdi, akinek meghalt a görénye. Hadd sírjon rajta mindenki, aki hasonló okból jött... Csak az ne jutna folyton eszembe, akinek élete során sok kutyája volt, akörül nem tör ki verekedés, amikor megérkezik a hídhoz??
Fekete humor. Az ember így védekezik a fájdalom ellen, vagy másoknak akarja jelezni, hogy nem, neki nem fáj, ő erős? Hogy ő nem is állt annyira közel ahhoz, akit épp most földelünk el?
Mert ezt annyira lehetett már tudni. Az idő barátságtalan volt, a freeblogon csupa depresszív bejegyzés, Michael Jackson meghalt. A virág, amit összeszedtem, hervadni kezdett. Pénteken fotókat csináltam róla és levágtam a szőrt a füléről (megtartom), tisztára, mintha búcsúzkodnánk. Folyton azt mondogattam neki, hogy maradjon még velünk, jöjjön vissza hozzánk. Amikor anya este hazahozta, Lord (alomtestvére) csak megszaglászta és továbbment. Érezni lehetett rajta azt a szagot, a halálét.
Felfogtam én, csak érteni nem értem. Tizenegy éves koráig semmi baja nem volt. És ilyenkor beindul a verkli, hogy ha nem visszük el oltani, hanem kihívjuk az állatorvost... ha nem kap enni a műtét előtti este... ha időben észreveszik a gyomrát, amíg még altatva van... Kész, fölösleges. Annyit tehetünk, hogy a következő alkalommal észben tartjuk ezeket.
Jó nagy gödröt ástunk. Nofra úgy fektette bele Prince-et, mintha csak aludna. Odatettem mellé a virágot. Majd, cseppet sem szentimentálisan, drágám földet, meszet, megint földet szórt rá, aztán javasolta, hogy tegyünk be egy falapot is, hogy ha legközelebb ásni kell (fogd be a füled, Lordi), tudjuk, meddig mehetünk. Príma, így aztán teljesen olyan hangja volt a földnek, mintha egy koporsóra zuhogna.
Segített. Tudom, a temetés, a virághordás a sírra, a betűk újraaranyoztatása satöbbi nem a halottnak, hanem a saját lelkiismeretünknek kell. Ha életében nem is bántam vele jól, legalább a haló porait megbecsülöm. Így, hogy megnézhettem, el tudtam fogadni, hogy "csak a teste", úgy pedig, hogy befedhettem földdel és látni fogom a sziklakertet, amit anyával újraépítünk fölé, elfogadom majd, hogy "hol volt, hol nem volt a világon egyszer", egy mese az egész élet, fuss el véle, kiskutyám, várj meg a túloldalon. Lennie kell egy kutyamennyországnak. Csak remélem, hogy eleget simogatják addig is.