Beküldte Raya deBonel -
Bizonyos reflexek nem múlnak el. Hogy a jobb farpofámon találok egy zsebet, ahová gépiesen betűröm a vezeték végét. Hogy a markolatot a földre koppintva folyamatosan pörgetem a pengét. Hogy ha felállok, a kezem derékig, de csak derékig, felemelkedik. Hogy felkapom a lábam, ha feléje szúrnak. Hogy ha a találatjelző nekem csipog, rettenetes felsőbbrendűen meghajlítom a földön a pengémet.
Bizonyos dolgok változnak. Már asszó közben is eszembe jut, mi az a kvart és miért mondták a fiúk, hogy ennél a srácnál veszélyes. Már elemzem, mit művel a másik. Már megkülönböztetem az ellenfeleket: ki az, aki nyugodt (ezt szeretjük), ki az, aki azonnal rám támad (ezt nem szeretjük, fárasztja az ember csuklóját), ki az, akivel akkor tudjuk megszúrni egymást, ha ügyesek vagyunk és ki az, akivel csak akkor, ha a másik ügyetlen. Már tudok mit kezdeni egy balkezessel. Ja, és a fiúk már nem a hajamat akarják húzgálni, hanem megkérdezik, hogy bekötök-e.
Na, szóval elkezdtem újra vívni. Ne tudjátok meg. A horzsolásokat és véraláfutásokat mindig is imádtam, de a tejsavtól kőkeményre duzzadt vállizom az fáj. Épp ezért tegnap még rá is tettem egy lapáttal: a haladó Pilatest csináltam a középhaladó helyett. Oké, legalábbis amennyit végre tudtam hajtani belőle. Ma, asszem, nem fogok sportolni, üzemen kívült jelentek.