Túszharc

Átmentem Amélie-be, avagy ismét galádságra kényszerített az élet.

Ma reggel arra eszméltem, hogy eltűnt a kanalam. Pedig emlékeztem rá, hogy miután megettem a gyümölcssalátámat, gondosan elmosogattam és betettem az edényszárítóba. Most meg sehol.

Aha, gondolom, tényleg. Tegnap este ugyanis Jean-Baptiste nagy felhajtást csapott legjobb haverjának, Alexnek tiszteletére. (Gy.K.: Jean-Baptiste a B stúdióban lakik az én A viszonylatomban. A konyhán osztozunk, de szerencsére zárható. Néha odébb teszem a sörösdobozait meg a szárítóban hagyott tányérját.) Szóval a szépreményű ifjú kotyvasztott valamit, aztán sörök és cigik illata szüremlett be az ajtó alatt. De még mindig inkább ez, mint hogy énekeljen. Immár tapasztalatból tudom.

Mivel én hallgattam a bölcs Indiánra, aki azt mondta: "amit kanállal nem lehet megenni, azt nem is érdemes", meg mivel az iskolakezdés miatt minden szingli evőeszközt letaroltak a közeli mindenesbolt polcairól, immáron több mint két hónapja beérem egyetlen kanállal, ami ráadásul kicsit nagyobb is a kelleténél. Hű társam volt egészen mostanáig. Úgy sejtem, hogy lakótársam magáévá tette, vagy legalábbis elrekkentette valahova a szobájában.

Reggel nyolckor persze javában durmol, eszembe se jutott felkelteni és a kanalat követelni rajta. Viszont a mosogatóban ott hevert egy villa, egy kés és egy tányér. Szemet szemért, gondoltam, és megmarkoltam a villát. "Remélem, csak evésre használták" - villant át az agyamon, miközben elmosogattam és a kajásdobozom mellé rejtettem.

Nagy esélye nincs a lebukásnak, statisztikailag két hétig nem fog a konyha közelébe menni. És különben is, akkor még mindig tárgyalhatunk túszcseréről.