Beküldte Raya deBonel -
Szerdán Samtelen-nap volt, mellesleg Béka szülinapja, akit ezért is felhívtunk, hogy vessen véget a szokásos Rózsa utáni tökölésnek. Kibökte, hogy Zöld Pardon, na jó, konkrétan azt bökte ki, hogy SM, de éltünk némi interpretációs szabadsággal.
Utólag tudtam meg, hogy Belga-koncertet hagytunk ki, de ezt nem sajnálom annyira, lévén, hogy a Hegyalján ingyen (amit egyszer már megvettem, az ingyen van, főleg, ha üdülési csekkel vettem) meghallgathatom őket. Viszont ami odafelé a kocsiban történt, arra nincs más szó, mint az, hogy leírhatatlan, kihagyhatatlan és priceless.
Cell vitt el minket. Róla tudni kell, hogy az a munkája, hogy elég durva dolgokat művel autókkal, és ezt sem kímélte. Csörgött, zörgött, akksi volt az ülés alatt (is), de belenyomódtunk a székbe, ha gázt adott. És nagyon gyógy zenék szóltak hozzá, egyebek között a You are always on my mind, méghozzá az eredeti, Elvis féle. Amikor a kocsiban ülő három kandúr unisono rázendített a dürgő-búgó refrénre, Mariann pedig sikoltozni kezdett, hogy hagyják abba... na az volt a priceless.
Kivételesen Maszatka is velünk volt, akivel végigcsináltuk Törökországot a Tajga rémének hátsó ülésén. Felidéztünk néhány epizódot ebből az emlékezetes két hétből (a gondosan előkészített Born to be wild-vadulást kendővel a fejünkön, ügyelve az út menti szamarakra, a müezzin-time-ig tartó beszélgetéseket, a piacsempészést Erzurumban, a különös raktárat Kahramanmarasban...), és Mariann esküdözni kezdett, hogy ha megint megyünk, nem gondolja meg magát. Hát én se. Esküszöm, néha honvágyam van, még az is felmerült bennem, hogy direkt a török negyedben kéne szállást szerezni őszre.