Túr-a

Idén a körülmények szerencsés együttállása (értsd: a főszervező a személytelen tömegkommunikációs felhívás mellett a személyes meggyőzést is bevetette ellenem) lehetővé tette, hogy egy gittegyleti tagtárs kocsijában átzötykölődjek a fél országon (azért csak ilyen messzire, mert aránylag a közepén lakom, és milyen gáz lenne útlevéllel vízitúrázni), ahol aztán kezdetét vette a Túr-a.

Ez az igen félreérthető nevű folyó (franciául tudó ismerőseim rendre egy bicikliversennyel keverték össze, mások pedig a „megállék a kanyargó Tiszánál” verssorral határolták be maguknak a helyszínt) Magyarország északkeleti fertályán kanyarog. A szabályozás során több részre vágták: Kis-Túr, Öreg-Túr, Ásott-Túr.

Egyébként nagyon másként néz ki a világ attól a lélektani pillanattól kezdve, amikor a városi lány meglátja az első eke-szaküzletet. Az úton sosem látott, egzotikus lények (kombájn, traktor, szénásszekér és ezek kombinációi) grasszálnak, a mezőkön országúti sebességnél lazán meszeszsáknak nézhető libacsapatok csipegetnek, és elsuhan mellettünk egy tábla: piros háromszögében aranyos, tőgyes állat, alatta kiegészítő táblán: 6-8, illetve 17-19. Ezek ugyanis a hajtásidők. Való igaz, hogy amikor nem a farkasordító hidegre, vagy a matracom által ellenem megkísérelt merényleteire (lásd később) ébredtem, mindig egy izmos „Múúúú!” volt a reggeli csengőhang. A kerítés túloldalán kolompoló birkák ehhez képest andalító aláfestő zenét szolgáltattak. A kedvenceim a kemping bejáratánál fészkelő gólyák voltak. Három pici (klapi-klapp) és egy mama (papa?), aki hordta nekik a kaját. Méretben nem sok különbség volt, a kicsik már gyakorolták a repülést (lábukkal mindvégig a fészek talaján maradva), nemsokára indulnak. Némelyik modern gondolkodású szülő PET-palackkal is megerősítette a családi otthont.

Vérbeli, jól felkészült táborozóként (még jó, hogy az indulás reggelén elolvastam a beharangozó levelet, különben sátrat se hoztam volna) masírozok be, és egy diófa alatt felverem átmeneti hajlékomat. Főszervezőnk figyelmeztet, hogy a sátor azért billeg, mert az egyik oldalát egy kisebbfajta árokban igyekszem rögzíteni. Végül egész jól sikerül betájolnom, a kis fa pedig a későbbiekben multifunkciós fregoli-fogas-esőfogó szerepkörben kerül elő.

Sátram jó, sátram csodás. Mások fülbemászókra panaszkodnak, én vígan közlöm, én ilyennel nem élek, aztán az Univerzum rosszindulatának humorérzékének ismeretében hozzáteszem: legalábbis nem láttam. A sátorbontáskor kiderül, hogy mindössze a belső réteg integritása akadályozta meg a ponyva alatt korzózó vidám triót abban, hogy meglátogassanak.

A kemping vizesblokkjában előbb próbáltam ki a fürdőt, mint az „output-szekciót”, a tapasztalatok alapján kicsit meg is rettentem: vajon a wc-ben is csupán ennyi magánszféra jár? A négy zuhannyal szemben négy tükör pingpongozik vidáman a tisztálkodó hölgyek képmásaival. Fogalmam sincs, hogy érezhetném magam még meztelenebbnek. Félelmeim alaptalannak bizonyultak: a wc-fülkék (legalábbis vizuálisan) jól szigeteltek.

A kaja az itthoni, gyümölcs- és zöldség alapú étrendemhez képest, khm, mondjuk úgy, magyaros volt (értsd: kolbászos lecsó, bundás kenyér, tojásrántotta, lecsós szelet tarhonyával, hús krumplival, betűtésztás paradicsomleves, satöbbi). Azért persze repetáztam a bundáskenyérből, de a legjobban mégis annak örültem, amikor valaki felajánlotta a félpaprikáját. A vásárosnaményi strandon viszont remek pizzát ettem, bár bizonyos (az adminisztrációval, a váltópénzzel és egy walkie-talkie-val összefüggő) bonyodalmak árán.

Az evezést a Duna-túrákhoz képest újraértelmeztük. A Túr vadregényes, ám nyugodt hidrogeográfiai egység: ha akarunk, húzunk, ha nem, nem. Igazából unalmas volt, hogy Fürtös minden bokrot kikerült. Vérre menő vitákat folytattunk viszont arról, hogy magasnak jobb lenni vagy intelligensnek, hogy visszafogadnám-e a páromat megcsalás után (én nem, de a többiek azt mondják, túl naiv vagyok), meg hogy kinek miért lett gyanús a Mikulás.

Ha valaki kategorikusan elutasítja, sőt megtámadja a véleményemet, olyan, mintha behatolna a buborékomba. Eltart egy ideig, mire helyreállítom, ilyenkor kerülöm is az embereket, nehogy kidurranjon. Hiszen ez emel fel.

Viszont egyedül nem megyek többet vízitúrára. Aranyos volt mindenki, szinte mindig találtam társaságot, csak én olyan vagyok, hogy hátha az enyelgésben akadályozok meg egy párt azzal, hogy hozzájuk csapódom, vagy a családi idillt zavarom meg, ezért aztán nagyon vigyáztam, nehogy rátapadjak valakire. Hanem az éjszakák, a sátorban... olyankor nincs, aki segítene az egyedülléten, a hidegen, a magányon. Olyankor jó lenne odabújni.

Ahogy sorra jelentkeztek a bonyodalmak (pálinkás üveg, lemerült akkumulátor, elméretezett céltáv), egyre jobban összerázódott a csapat. Marha kíváncsi leszek, vajon a gittegyleti táborban más szemmel fogunk-e egymásra nézni, mi, akik voltunk együtt büdösek (szúnyogriasztó+izzadság+folyami iszap).

Leckéket kaptam továbbá párkapcsolatból és/vagy gyereknevelésből is. Megfogadtam, hogy sose hagyom olyan önállótlanná válni a páromat, hogy egyedül az alsógatyáját se találja meg.