Török vendégszeretet

Üdv hát ismét Macaristanból. Úgy is mondhatnám, hos geldiniz, illetve ennek a fogadjistenje, ugyanis ez a "welcome" török megfelelője. (Azt is csak az utazás végén tudtuk meg, hogy a "güle güle" (viszontlátásra) a válasz: "hosceka" (a c betűn van egy farkinca, így cs-nek és nem dzs-nek mondódik). )

Megnyugtatásul: nem kell az egészet végigolvasni, a bekezdések önállóan is értelmesek, vagy legalábbis nem kevésbé értelmesek, mint ahogy általában lenni szoktak.

Hazaértünk tehát. Nem is tudom, mivel kezdjem, egy hihetetlen országon körülszáguldva töltött két hétről nehéz összeszedett beszámolót adni... Még az út elején elkezdtem körmölni egy naplót, ilyen bejegyzésekkel: "ebben a városban vagy mindenki mogyoróban utazik, vagy a "findik"-nek van egy másik jelentése is", illetve "ha ebből a wc-ből most kiugrana egy patkány, nem lepődnék meg, visítanék, de nem lepődnék meg". Aztán rájöttem, hogy hiába irkálok, úgyse lehet mindent megörökíteni, meg aztán addig se nézek ki az ablakon, és így sokkal többet vesztek...

Magyarázatként/mentegetőzésként annyit tudok mondani, hogy még sose voltam "spontán" utazáson, vagyis hogy nemhogy a hotel nincs lefoglalva, de még a szálláshelyül szolgáló várost sem tudjuk előre. Ez olyan kellemetlen következményekkel járt, hogy hajnali 3-kor még simán bolyongtunk az álmos bordélyok és a kétszáz dolláros luxusszállodák között. Na de azért van a török rendőr, hogy még civilbe öltözve is segítse szegény magányos turistát, és tekintélyét felhasználva bedörömbölje azt a legközelebbi cheap hotelbe.

Egyáltalán, a török vendégszeretetről keringő legendák nem túloznak, vagy ha igen, hát lefelé. Legemlékezetesebb ebből a szempontból göremei vendéglátónk, Mustafa bácsi, aki hajnali kettőkor kijött, szobát adott nekünk, teljesítette legőrültebb kívánságainkat is (úgy mint törülközőre vonatkozó igényünk, továbbá plusz takaró, ha már franciaágyon kell aludnom kiváló  hímnemű barátommal), beinvitált minket rakitól illatozó konyhájába, megetetett minket, és az ott töltött két nap során valahányszor meglátott minket, azonnal megrázta a barackfát, csak úgy hullott a férgese. Nem is tudom, mitől volt mindannyiuknak hasmenése... A hab a tortán az volt, amikor, látván szerencsétlenkedésünket övtáskám elrepedt övcsatjának megreparálása ügyében, kijátszotta az adut, miszerint ő fogorvos. Úgyhogy a táskám most protézisragasztóval üzemel. Ha nem látom, nem hiszem el, milyen jól megfér a hűvös, kimért sebészprecizitás a mediterrán életfelfogással...

Aztán említést érdemel még Ömer, Mekin és a névtelen többiek, akik Tatvanban egy szerelőműhely alkalmazottaiként két gyerektraktor között megfűrészeltek és meghegesztettek, helyére csavaroztak és elegyengettek egy rendetlenkedő generátor-rögzítőcsavart. Mindeközben megteáztattak, megkekszeztettek és életre szóló barátságot kötöttek velünk: felvettük őket MSN-re. Nem maradt el az obligát fényképezkedés sem (fél memóriakártyámat adtam vadidegen törökök megörökítésére...).

Egyik este elhatároztuk, hogy megnézzük a törökök egyik meccsét, még zászlót is vettünk. Kayseri mellett estünk be egy benzinkúthoz, ahol öt-hat férfi leste a válogatott tevékenykedését. Épp 1-0-ra vezettek a pirosak, amikor megérkeztünk. Örömükben nem csak hogy befogadtak, de mindjárt cay-jal is megkínáltak. A szünetben egyikük felhívta az apját, majd a lányát, akik tudtak angolul, és megbeszéltette őket a "Macarim"-okkal. Sajnos azt a meccset elvesztették a németek ellen, pedig de szerettünk volna részt venni a győzelem utáni össznépi hazavonulásban! Már kétszer láttuk, egyszer Samsunban, egyszer Karsban: dudaszó, ablakon kilógó emberek, zászlajak, ordítozás... egy egész nép örült a sikerüknek. Gól után minden lakótelep villódzott a fel-le kapcsolgatott villanyoktól.

Szólnék még a csajozásról. Nem az a csajozás, reménykedő olvasó... a török nők 70%-a (arány változó, Erzurumban 90-et veri, Isztambulban, Marasban kevesebb) gyönyörű selyemkendőt köt a fejére, vagy fekete csadorban jár. Van, akinek ez jót tesz (erre a különösen szeles kompon jöttünk rá, ami bizony egy-két csúfságról fellebbentette a fátylat...), de azért lázadozott némileg a feminista énem. Szóval a cay (ismét farkinca), azaz tea Törökországban életforma, korlátozott lehetőségek híján egyszerre helyettesíti a lányok sasolását és a meccs közbeni sörözést. Bármilyen benzinkútra, boltba tér be az ember, már hozzák is a jó erős fekete teát, tulipán alakú pohárkában. Biztos kevesebb török sofőr alszik el az úton, ha szervezetten töltik beléjük a koffeint, nem? Jártunk rizei teaültetvényen is, ahol a hatalmas magnóliák alatt elfogyasztott ingyen tea mellett több ízben fagyit is ettünk. Fekete és zöld tea ízben.

A non plus ultra talán az volt, amikor Aksarayban a ferde minaret (slusszpoénként Egri Minaret névre hallgat, 27 fokban dől) megtekintése közben vérpezsdítő zenét hallottunk. Egy csapat kiöltözött férfi és nő ropta lila műanyagszéken ücsörgő nagymamák körében, élőzenére. Esküvő előtti buli volt, egyfajta legény-és leánybúcsú egyszerre. A kicsicsázott menyasszony (piros kendőjéről lehetett megismerni, a vőlegény zöldet hordott) odajött hozzánk és meginvitált a táncba. Gábor kiszakadt nadrágját és az én ál-bepisilésemet egyaránt megörökítette a kamera. A Macarok kitettek magukért: mégis rokon nép lehetünk, tudunk mulatni. Szóval én is szeretnék majd utcabált az esküvőm alkalmából, ha nem is pont egy panelház előtt a porban...

A következő bejegyzés témája: Allah és a foci.