Beküldte Raya deBonel -
Annak idején Leó rendezte meg ezt a darabot a Ferencesben. Nem sokkal azután mutatták be, hogy elmondta: itthagy minket, mert nem akar képmutatásban élni. Voltak benne lányok is, nehéz lett volna tizenkét értékelhető fiút összeszedni a színjátszókörből. Tömve volt a pinceterem. Amikor a végén a rendező is felment a színpadra, ötször akkora tapsot kapott, mint az összes dühös ember együttvéve.
Zrinyi-Gál Vince jobb, hitelesebben ordítozó öreg volt még smink nélkül is, mint tegnap Sinkó. Szarvas József szünet nélküli ordítozása idegesített, Stohl meg nagyon életszerűen adta a sportbuzi amerikai kőbunkót. Hogy Payne-esen szóljak, rendkívül alacsony, gyakorlatilag törpe.
Egyébként jót vártam, jó is volt. Nem rázott meg. Érdekesen volt megoldva a színpad: középen "detektívtükör" mögött az asztal, két oldalán hat-hat színész, és ők is, meg mi is csak ezt a teret láttuk be rendesen. A végén nem tudtam igazán figyelni a tapsra, olyan erősen gondolkoztam Anthony Hopkinson, már konkrétan azon, hogy Ösztön, Bárányok hallgatnak, nem Harrison Ford, nem Sean Connery, fehér haj, ki a fene az, Alzheimerem van, vagy mi?
A Nemzeti, mint épület, szintén nem indukált hasraesést, leginkább talán a fából készült mosdó tetszett. Anyám, a leleményes, kereste az érzékelőt, ami beindítja a vízsugarat. Megmutattam neki a kis ezüst nyilakat, amik azt jelzik, merre kell csavarni a csapot.