Tata

Mozgalmas hétvégém volt, és nem látom jelét, hogy a jövőben ez változásnak indulna. Kisautóm átgördült 190.000-ik kilométerén, és lendületből ráhúzott még egy százast.

A Műemléki Világnap tiszteletére Tatán jártunk (ésszerű kompromisszum ottalvást nem igénylő távolság, azaz inkább közelség, továbbá látnivalók érdeklődési körünk szempontjából vett relevanciája. Értsd: van vár, és van vadregény. Előbbi Nofrát, utóbbi inkább engem motivál). Magunkkal vittük ka-t, amit nem bántunk meg: mindjárt azzal indított, hogy besétált annak a szállodának a recepciójára, ahol elvileg délután 2-től lett volna vezetés, majd bemutatkozott, hogy ilyen és ilyen laptól, és hogy tudja, hogy csak délután, de talán megoldható...

...és már járhattuk is be a hotelt, a vendégek elől még elzárt terasztól a superior szobákon át (tiszta átverés, a sima standard szobák, pláne, ha mozgássérülteknek készülnek, sokkal kellemesebbek) a tokonoma-szerű falmélyedésekben újkeletű készültségi állapotról árulkodó színes vezetékekig. Megtudtuk, hogy a szálló az 1770-es években épült, és azért ritka, mert eredetileg is fogadó volt, persze akkor még nem volt mélygarázs, wellnessrészleg és minicukorka a pulton. Mindenesetre itt kaptuk a fülest a jövő vasárnapra azon nyomban beütemezett komáromi harcihurcáról, és gazdagabbak lettünk egy baloldalt folyósan fénymásolt levéltári anyaggal is. Ja, és a fotókat is ka.

Ezután a várat vettük birtokba...

...céhládák titkait feszegettük, ókori köveket és hihetetlen módon épen maradt üvegeket csodáltunk, boltíves ablakok kilátásain merengtünk (alattunk a tatai tó, selymesen hullámzott, csillogott, megloccsantotta Keresztelő János bokáját...

...aki bronzból meredezett egy mesterséges kis szigeten...

...megmásznivaló óriásfa árnyékában.

Nofra minden malmot meg akart venni...

...és ráadásként egyik-másik régi parasztházat is.

Engem is magával ragadott, gondolatban már helyeztük át a lugast és vitatkoztunk, hogy lefessük-e a fa alkatrészeket vagy hagyjuk eredeti állapotában. Majd visszazökkentünk a valóságba: az évtizedeken át elmegyógyintézetként használt Eszterházy-kastélyt kerestük fel.

Az idegenvezető nap mint nap megforgathatja a szívében a kést, amikor elmeséli, hogy a kézzel festett, egyedi holland csempékkel kirakott falat

huszonhét helyen fúrták meg, vagy hogy a 95-ben még hiánytalanul a helyén lévő vörös márványkandallókból már alig van meg néhány.

Nem bírtuk nézni szenvedését, ezért egy keskeny ajtón át felszöktünk a padlásra, ahol hiteles magyar kórházi állapotok fogadtak. Linóleum vagy leszakadással fenyegető padlódeszkák, "Józanság, mérték - Az egészség érték!" feliratú alkoholellenes matric az ajtón, deszkával kitámasztott dühöngő és retesszel lezárt, ferde tetős sötétség, ahonnan gyanús burukkolás hallatszik. Nofrát befelé kémlelés közben hátulról rémisztem halálra, ahogy sikoltva görnyedek össze a vélhetően felém repülő szirszarszárnyú sátánfattyú (c/o Ace Ventura 2) előtt. Alighanem egy galamb repült két métert odabent.

Egy másik szobában fajtársa csontvázát találtuk a padlón. Vidám hely. Még szerencse, hogy nem volt nálunk lámpa: szerintem előbb-utóbb a tetőn kötöttünk volna ki.

Feltétlen meg kell említsem az ebédet: a La Casa nevű étteremben költöttük el, de csak azért, mert a pincér kijött elénk az utcára, hogy esetleg fáradjunk be és nézzük meg a kint elhelyezettnél kevésbé elavult (értsd: magasabb árakkal dolgozó) étlapot. Miután a belső udvar rabul ejtette Nofrát, ott maradtunk, mégsem szűntek meg kedvesek lenni. Kicsit identitászavaros hely volt: mintha nem tudták volna eldönteni, hogy spanyol vagy olasz konyhát vinnének, mindenesetre több étel nevét voltam képes helyesen kiejteni, mint ahányét nem. Végül a madridi csirkeszárny mellett döntöttem, édes kétszer csípős csilivel és héjában sült krumplival. Nofra valami bárányt evett, ka pedig andalúziai lepényhalat currys-gyömbéres mártással, kukoricapogácsával és rizzsel, hm, hát ezen én is filóztam, de a csirkeszárny olyan jó játék, hogy nem volt szívem lemondani róla.

Utána bedobtunk egy fagyit is, ott, ahol a legnagyobb sor volt, aztán tettünk egy kört a Cseke-tó körül...

...melynek során sáros patakokon keltünk át, láttunk leendő olimpikonokat, megkövült nádból rakott réges-régi falakat...

 és rengeteg "habostorta" fát. Ennek becses neve azt hiszem, cigánymeggy, mindenesetre a gyönyörű rózsaszín szirmoktól gyakorlatilag nem látszik a fa. Majd visszajövünk ősszel megnézni a gyümölcsét.

Hazafelé még felugrottunk (szemérmes eufemizmus egyszeri eltévedés esetére) a tatabányai turulhoz...

...hát, mit mondjak, csalódás volt, a pallos markolata inkább egy csavarhúzóra emlékeztet, a szárnyas pedig mint egy kopasznyakú csirke, de a szobrász neve elég vicces: Madarassy Valter alkotása. Nomen est omen.

Mindazonáltal fogalmam sincs, hogy alkalmazzam a fenti elvet a Ranzinger Vince kilátóra (nevezett illető joviális, csíptetős bányászszakember, vagyis robbantológus volt), mert hogy ember nincs, aki erre a 157 (ésszerű kompromisszum a kettőnk számlálása között) lépcsős, szürkére mázolt, kétkerekes építményre hasonlítana, azt a sárga csíkos zöld emberkék tisztességébe lefogadom.

A kocsiban nem azért maradtam ébren, mert én vezettem, hanem mert lévén Lila Gyöngy karosszériája vive a vásárra, adrenalinszintem magasan járt. Mire hazaértünk, farizmaim enyhe rángásokkal jelezték, hogy mára szűnjek meg a követelőzésemmel, hogy még magasabbra, még, még, szemem égett a naptól, és szikkadt voltam, akár a sivatagi só. Boldogan vettem szunyára.

Ja, és ez még csak a tények teljesen lecsupaszított, objektív közlése volt.