Tábor 2010

Bizseregnek az ujjaim már rendesen, csak az a baj, hogy sok dolog nem történt, hanem történik. Időm csekély részét tölti ki a Malév-sztrájk miatti morfondírozás, a különböző pályázatokhoz dokumentumok összeszedése, kinyomtatása, aláír(at)ása és postázása, pénzzel zsonglőrködés (egyszer, amikor a Karib-tenger kalózai kijött, már gyakoroltam az érme végigpörgetését az ujjaimon, most magasabb fokozatba váltottam és online csinálom), egyetemi, gittegyleti és egyéb programok viszonylag tömbösített formába rendezése, négy nyelv szigorú párhuzamosságának megőrzése (mint a karkötőcsomózás legelején, bár ott a térdem képviseli azért a végtelent) és az, hogy mindeközben ne felejtsek el enni, felöltözni, hajat mosni és mosolyogni.

Időm jelentős részét azzal töltöm, hogy szúrós-meredt tekintettel megvizsgálom minden mondatomat, hülye, zavart kis gesztusomat, választásomat, és kőkeményen szétválasztom azt, amit valóban én akarok, attól, amit mások. Néha nem könnyű.

A táborról nehéz írni, nem is fogom napokra szedni, mint a Hegyalját, olyan mértékben összefolyt az egész. Négy nap alatt aludtam összesen kábé tizenkét órát, és az a vicc, hogy napközben nem pusztultam el az álmosságtól. Az esti előadásokon volt rendszerint egy-egy félórás holtpont, amit nagyrészt átaludtam, de aztán viharos crescendóban emelkedett az éberségem, és végül fél ötig maffiáztam, bár a végén minden játékostársamból kettőt láttam, azt is homályosan.

Rohanós volt: a színházi próbák és kellékek elkészítése, a tutaj, és hogy állandóan nálam volt a telefonom, és rendszerint csörgött is. A falka, a tutajos csapattagunk, a színházas csapat katonai parancsnoka, Nofra, eltévedt lények, akik rajtam keresztül vélik megtalálni a szállodát vagy más társunkat... gondolom, ebből nyilvánvaló, hogy marhára élvezem azt a két szerepkört, amire egész életemben vágytam, de itt sikerült először betölteni, nevesen a jó nőét és a közösségi energiabolháét, azzal együtt viszont sajnáltam, hogy nem volt elég időm gyöngyözni. Mindössze egy gyűrűt tudtam csinálni, ami, ha megfelelő gyöngyöt veszek hozzá, majd tarajos lesz. Úgyhogy a többi ékszert kénytelen voltam megvenni Pereczes Orsitól, alias Gyöngybűvésztől, akitől a fél gittegylet (na jó, túlzok, csak a tagok harmada nő) szerzi az ékszereit. Egy holdkő jellegű medálos láncot, nyomokban hozzávaló extrém drótgyűrűt, főnixes láncot-karkötőt (mostanában jöttem rá, hogy a Főni még egy általam elviselhető becenév lenne) meg egy lila láncot szereztem be.

Nagyobb lelki károsodás nélkül átvészelném, ha a tábor mondjuk egy éven át tartana. A kaja ellen mondjuk előbb-utóbb fellázadnék, de gyümölcshöz még mindig könnyebb jutni, mint ahhoz az érzéshez, hogy százötven barát vesz körül. Kicsit olyan, mint egy iskolában: csak az érkezésemkor már ott lévőket ismerem, de mindig, mindenhol találok olyat, akivel beszélgetni tudok, akihez a kajánál csatlakozni lehet, a társasjátékszobában még a leglehetetlenebb időpontban is találni partnert még az olyan borzalmakhoz is, mint a Funkenschlag vagy a Zug um Zug.

Az előadások váratlanul értek: amiről azt gondoltam volna, hogy nem érdekel (fogyasztóvédelem), ott nagyon is figyeltem, mert azon túl, hogy hasznosakat mondott a néni, tetszett, ahogy a nyugdíjas nagyi álcáján át-átvillan a sasszemű, harcias jogásznő. Viszont a Török Gábor-féle beszélgetés, amit vártam, nagy csalódás volt. Semmi olyat nem mondott, amit ne írna meg egyébként is a blogján, bár ahogy elolvastam a hozzánk kapcsolódó bejegyzését, lehet, hogy ez azért van, mert aminek csak köze van a munkájához, azt mind nyilvánosságra hozza. Ahogy rám sütötték: én a bulvárt vártam.

A két nagy projekt, amit futtattam, a színház és a tutajverseny volt. Előbbi szerintem a maga nemében fergeteges lett (talán felértünk az eredeti előadás színvonalához, és Zwack például azzal kedveskedett, hogy megkérdezte, ki csinálta a számítógépes grafikát, ami igaz, hogy Painttel készült rajzokból állt, de azért jó volt), bár nem ártana dolgozni kicsit a HR-vonalon, elvégre manapság az idomított majmoknak szánt állásra is pszichológiai teszttel passzítják a munkatársakat, ehhez képest nálunk volt szemforgatás és melegebb éghajlatra küldés egyaránt. A tutajversenyen pedig (NLB-ék neoprénruháival felszerelkezve) taroltunk!

Van azért bennem egy jó adag exhibicionizmus: tökre élveztem a búvárgöncben mászkálni a szállodában a jól öltözött emberkék között, sőt, amikor elnök úr megjegyezte, hogy Nofrának farka van hátul, teljes önbizalommal jelentettem ki, hogy elöl is van neki. Az én ruhám meg púpos volt, na és aztán? A verseny után meg még fél órát járkáltam beöltözve, mert a szoba ajtajában jutott eszembe, hogy a kulcsot átadtam megőrzésre Quicksilvernek.

Négy tutaj indult: az egyik Tetrapak-dobozokból állt (egy éven át egy egész család gyűjtögette, mosta és préselte őket), a második gumimatracok és fadarabok harmonikus egyvelegéből, korzettel az árbocon, a harmadik felhajtóerejét egy traktorgumi adta, nálunk pedig - idézek - "a felhajtóerő győzedelmeskedett az intelligencia fölött". Való igaz, a mi tutajunk volt az egyetlen, amit fél kézzel is meg lehetett lengetni. Habkönnyű, formatervezett, jól irányítható és nem utolsósorban kényelmes jármű.

Az első rúd mindjárt az indulásnál eltört, innentől Nofra fél kézzel kapirgálta a vizet, az előrejutás fáradságos művelete rám maradt. Így is elsőként értünk a stéghez, de a szembehullámokat nem vettük számításba. Közben a többiek is utolértek minket, így alakult ki a "hajóvonták találkozása előfordul" nevezetű helyzet.

Végül győztesen kavartunk ki a harcból, bár amikor a rúd másodszor is eltört, Nofra lába pedig veszélyesen közel került a görcshöz, párom közölte, hogy adjuk fel. Na de engem nem olyan fából faragtak. Ütemre húztunk, és végül csak odakavartunk a stéghez. Na és itt világlott ki nyilvánvaló fölényünk: meg tudtuk fogni a labdát. A többieké már valahol Bogláron ismerkedik a kalandvágyó német turistákkal.

Amikor kiszálltunk a vízből, klasszikus menzateával és teljesen felesleges törülközőkkel vártak. Egyáltalán nem fáztam, mivel az utolsó pillanatban Forrest Gump kecsességével borultam bele a jéghideg Balatonba, a neoprén meg olyan, hogy ettől csak melegebb lesz.

Nyereményünk egy emléklap, egy Pillangót (mivel a versenyt az ő emlékének ajánlották, bár az események ismeretében nekem szimpatikusabb lett volna, ha átnevezik Lacika-versenynek, bár nem tudok nem morbid megoldást arra, mit adtak volna a győztesnek) és a Vándor Mentőövet, amire utólag felkerült a nevünk is, mellesleg az enyém rosszul (hímsovinizmus rulez: nemhogy az enyém volt alul, de az oklevélen is automatikusan feltételezték, hogy én vagyok a csapatban a főemlős, Nofra meg a kapitány. Naná. A sátánmajom, akinek emlőből mellesleg nagyobb van, mint nekem.).

Az ilyen táborok után mindig úgy érzem, a felhőkből tértem vissza, és pár napig jobb ember vagyok. A párkapcsolatomnak is használt: valahányszor valami olyat mondott a kedves, hogy ha személyesen találkozunk, megharaptam volna és valószínűleg még csak nem is jóízűen, legközelebb mindig egy óra múlva futottunk össze, és akkor már megint csak örültem, hogy látom. Az utolsó nap meg mindenki gratulált, és csak annyit kellett kérdeznem: a színházért vagy a tutajért?