Szurkolók a tolószékben

Tegnap nem volt nagy kedvem vívni menni, mivel ma úgyis háziverseny lesz, meg hát az inkognitóm (egy hónapja lógok a tagdíjjal, de nem fogok 15 ezret kicsengetni, amikor nem tudom, fogok-e tudni járni jövőre, meg azt se, hol hajtom álomra fejem szeptemberben, lásd előző bejegyzés)!, de aztán milyen jó, hogy mégis.

Kitalálták, hogy vívjunk csapatot. Szerencsémre ketten voltunk lányok, különben átélhettem volna az Adj király katonát!-ban utolsónak választott gyerek megaláztatását. Később, nagyjából a félórás "faszom, ötször van a hatos! de a négyes ezen az oldalon van! ne vívjon a nyolcas kétszer egymás után!" típusú magasröptű eszmecsere végén befutott a kilencedik, de akkorra már összezárultak a körök, magasra hágott a csapatszellem.

Meglepődtem magamon, hogy még L.-t (akit egymagában nem nagyon szívelek) is tudtam hangosan, és ami még furább, őszintén biztatni. Felfedeztem, milyen jó érzés, ha minden lámpácskának, ami értem ég, tömegek örülnek (még tovább növeli ezt az örömöt, ha tudom, hogy R. szívja a fogát, mert csak 11-et dolgoz le a hátrányból, míg én beszenvedek neki 4 tust). Egyszer estem ki a ritmusból: amikor oldalra pillantva azt láttam, hogy ketten a pástok között álló két tolószékben ülve biztatnak. Esélyegyenlőség rulez. Na, nem kicsit röhögtem.

Óriási (szó szerint: R. és L. fejeztek) hajrában végül alulmaradtunk, de ez mit sem csökkentette büszkeségemet, amiért a párhuzamosan zajló egyéni körben L-t és N-t is lenyomtam. Persze megint hetedik lettem, azt is csak azért, mert elbénázták az adminisztrációt, és D., mint aki jól végezte dolgát, elment zuhanyozni ahelyett, hogy megküzdött volna, hogy a hetedik ő maga lehessen. Már 13 pontom van. Hehe.