Beküldte Raya deBonel -
Ámberek, a módi a következő. Mivel több mint ezer fényképet csináltam és ezeket napok, illetve városok szerint (ld. "ha kedd, akkor ez Orange", de néha tényleg olyan volt, mintha mindennap másik országban járnék) 19 mappába csoportosítottam, eltekintek attól, hogy az egészet egyszerre zúdítsam a fejetekre. Kezdjük azzal, hogy mondjuk naponta egy kastély, aztán meglátjuk.
Elöljáróban néhány gondolat.
Az utazások nagyjából az SNCF kénye-kedve jegyében teltek, az alábbi egyszerű okból kifolyólag.
Ahogy mondani szokás, több jegy, mint nap.
Itt az áll a jegyzeteimben, hogy "kapitalista tiráda", hát akkor essünk túl rajta.
Vallom, hogy nemes cél érdekében akár autókat gyújtogatni is szép dolog, bár természetesen a Lila Gyöngyhöz ne nyúljon senki. De ha mégis, az már birtokháborítás, amihez azért annál több indok kell, hogy az EU legalacsonyabb nyugdíjkorhatárát feltornásszuk két évvel (ha engem kérdeznek, Sarkozy helyében én mindjárt felemeltem volna oda, ahol majd a pénzrendszer összeomlásakor lesz, egy füst alatt meglett volna a népharag, sőt, akár úgy, mint az Üvegtigris 2-ben, minden elsztrájkolt napért még egy év).
Szóval tulajdonképpen leszarom én a franciák nyugdíját, én csak szolgáltatást akartam kapni a pénzemért. Például hogy ha 38 eurót fizetek azért, hogy a vonat elvigyen Avignon központi pályaudvarára, és pontosítsunk: széken vigyen el, akkor aránylag morcos leszek attól, hogy a lépcsőn kell utaznom egy másik vonaton, mert az enyémet törölték, és utána még fizetnem kell a buszért, ami a TGV-pályaudvarról bevisz a városba. Hiába pöröltem, az SNCF nem hátrált.
Ezek után minden este az volt a program, hogy sorbaálltam (egyre hosszabb sorokba ráadásul, "interprofesszionális gördülősztrájk", miket tudok, lám) a pénztárnál, hogy tessék mondani, ez a vonat megy holnap? És ha nem megy, akkor mi megy és mikor? Bár volt, amikor jól jártam, mert egy órával később indult, de csak 16 perccel ért oda később.
Azt nem tudom, hogy a hostelban is sztrájkolt-e valaki, mindenesetre a víz minden este hideg volt, és egyetlen konnektorért verekedtünk hárman. 11 euróért mit várjon az ember. Viszont király helyen volt, pont szemben a pápai palotával, remek fotókat lőttem a hídról is.
Az a jó, hogy Tom Hanksnek minden helyzetre van egy filmje. Ott van például a Terminál: mekkorát röhögtem, miután kijöttem a TGV vécéjéből, ahova fogat mosni mentem, az értékesebb cuccaimmal (az értéktelenjét kint hagytam a lépcsőn, nehogy elfoglalja a helyemet egy tréfás kedvű albán, cigivel a füle mögött), és eszembe jutott, hogy tud az az ember nézni, amikor azt mondja neki a másik öltönyös: "Olyan, mintha a reptéren élnénk, nem igaz?"
Beszabadulni végre a nimes-i hotelba, ami ugyan csak két csillagos volt, de egy éjszakára pont két euróval kértek többet, mint Avignonban négyre, és ahol volt saját fürdőszoba, szappan, sampon, törölköző (nem mintha nem lett volna nálam - naná - de azt csak Nofra tartaná fürdésre alkalmasnak), hajszárító, tévé, wifi és kislámpa, az meg, aki kicsit is ismer, tudja, melyik filmre emlékeztetett. Hihetetlen, milyen hisztérikussá tudja tenni az embert az a tudat, hogy nyugodtan alhat meztelenül.
Azt pedig mindig is tudtam, hogy Douglas Adams megírt mindent, amit az embernek ebben a galaxisban tudnia kell vagy éreznie lehet. Strasbourg olyan volt, mint Arthur Dentnek a Föld nyolc hónap után. Az ember azt kérdezi magától: hát még mindig megvan? Furcsa mód otthon éreztem magam, pedig korábban ez nem így volt, elvégre mindenki külföldiül beszél, nem tudják, ki az a Hufnágel Pisti meg ilyesmik, és most jöttem rá, hogy valószínűleg Arthur pontosan ugyanígy volt piciny bolygónkkal, amíg fel nem fedezte, hogy ez a sárgolyó még mindig közelebb áll a lelki alkatához, mint számos másik, amiről korábban azt se tudta, hogy létezik.
Nagyjából hasonlóan cselekedtem, mint Arthur, például megkerestem a hűtőben a legkevésbé szőrös ételmaradékokat, valamelyest emberi formába hoztam magam (a hajhab és a parfüm itt olyasmi, mint nálunk az alsógatya: az ember valahogy tudja, ha a másikon nincs), és fajtársaim között próbáltam úgy viselkedni, mintha mindig is itt lettem volna. Berúgni nem rúgtam be.