Ski

Szállásunk a Les Toits du Val d'Allos névre hallgatott (a fene érti, miért komplikálják ennyire a neveket, nehogy már egy külföldi a vouchere mutogatása nélkül rá tudjon kérdezni, hogy merre van a szállodája). Így nézett ki:

 Mi az ötödik emeleten, a tető alatt jobbra laktunk. Képzelhetitek a kilátást... A felvonó az előtérben a Marin Pascal, ami felvitt a jóval érdekesebb pályákat tartogató Vescalhoz és Signalhoz.

Ez itt fent a Vescal, ami az összeköttetést biztosította Pra Loup felé. Az első nap este elkezdett esni a hó, ami itt azt jelenti, hogy körülbelül a következő nap estig havazni is fog. Ezeken a napokon egyébként mi jártunk jól: 1800-on mindig több pálya volt nyitva, mint lejjebb vagy Pra Loup-n. A többi vagy azért volt zárva, mert robbantottak, vagy mert lusták voltak leratrakolni. 

Második nap ezzel a felvonóval leginkább Örkény egyik egypercesét lehetett volna illusztrálni: azt, amelyikben az áruházi információs hölgy egyszer csak maga elé mered, és azt mondja az egyik érdeklődőnek: "Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe". Se előre, se hátra, se lefelé nem lehetett mást látni, mint ködöt. Félelmetes élmény, hogy még az oszlop is fehérségbe burkolózik, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna az egész hóbelevanc. Szó szerint.

Én többnyire Sutyival és Jar-jarral síeltem. Egyensúlyban voltunk: egy tízes, egy húszas és egy harmincas. Jar-jar 96-os évjárat (ami durva, ha belegondolunk, hogy már teljesen értelmes korú, tud idegen nyelveken, síel és tuc-tucot hallgat), és nem látta a Star Warst. Spooky.

Szóval az első nap jegesek voltak a pályák, második nap félméteres szűzhó volt, a harmadik nap tökéletes volt, a negyediken megint jég, az ötödiken még inkább, a hatodikon pedig ismét istentelen hóesés. Akkor be is jöttem, és csak délután 3-kor mentem ki újra. Akkor aztán annyira belefeledkeztünk megint, hogy arra eszméltünk: bezárt a Vescal, ami felvitt volna az alábbi képen látható, hazavezető szerpentinre... 

Úgyhogy másznunk kellett (Sutyi első bűne). Aztán a méteres hóba helyenként karcolt egy-egy sínyomon csúszkáltunk, kecmeregtünk és fetrengtünk. Volt, hogy a rövidebb utat választottuk (Sutyi, kettő - utálok szűzhavazni). Azért 5-re csak elkeveredtünk végre hazáig. A meleg szobákból méla alakok meredtek ránk. Integettünk nekik. Papírkutyák! Jar-jarnak a legvégén lejött az egyik kötése. Nagyon keménynek éreztem magam ezért a hazajövetelért. Amúgy is van valami feelingje annak, ahogy az ember kicsapja az ajtót (háta mögül képzeletbeli jeges, süvöltő szél árad a szobába, jégszilánkok röpködnek), kicsatolt síbakancsában bebotorkál, elgémberedett ujjaival lefejti arca elől a keményre fagyott sálat, és átnyújtja meggyötört síbotját a segítségére siető mackónadrágos párjának, majd egy mélyet sóhajtva körbenéz a szobában (sapkája bojtjáról olvadó hólé csorog a padlóra, drámai patakban utat talál a fürdőszoba küszöbéig, majd a hasadékban elenyész).

Ja, és a lécem. Idén egy Rossignol Radicalt béreltem, amihez, mint a végén kiderült, a bakancsom egy kicsit gyenge, de amúgy most végre megéreztem, milyen az, amikor egy léc viszi a buckát, megállja a jeget, és ha igazán nekieresztem, senki nem ér a nyomomba...