Sírpiknik

Ma láttam a Sírpiknik című darabot a Tháliában, matiné keretében. Szinte csak nyugdíjasok voltak (ebben a korban már kötelező a halál gondolatával ha nem is megbékélni, de minimum számot vetni), akadt, aki az anyukáját is elhozta (gondolom, hitelbe vette a jegyet, aki sokat jár kocsmába, biztos érti).

Ennek, meg a nemrég elmúlt halottak napjának apropóján ötlött fel bennem, mennyire ellenszenves nekem a temetői egyenlőtlenség. Vagyis van, akinek a születési és a halálozási dátuma mellett a fényképe, sőt, esetleg a halál oka is ott van (a kedvencem: "őt, a motort választodtad" (sic!)), meg a foglalkozása (mondjuk azt már kicsit soknak érzem, amikor elöl-hátul doktor az illető, mert úgy érzem, mit számít az ott, ahol most van) is. Másoknál meg, akik adott esetben sokkal érdekesebbek, vagy legalábbis nekem ugyanannyira számítanak, mint azok, akiknek volt pénzük vagy indíttatásuk haláluk után is a világba kiáltani kilétüket, szóval másoknál meg annyi van: "Tibikénk", vagy "Szüleink".

Ne értsetek félre, nem támogatnám, hogy csak úgy lehessen temetni mindenkit, mint az amcsi katonákat: tökéletes párhuzamosok mentén, egyenlő távolságban, egyforma, majdhogynem jelöletlen sírkövek alá. De jó lenne, ha nem lenne több az igény.