Sasszé

Hogy van az, hogy én nem tudok 1) örülni, 2)önfeledten átadni magam bárminek is, 3) szeretetet kimutatni? (Ebből pedig következik az, hogy teljesen másnak lát engem mindenki, mint amilyen vagyok, és egyedül a nyulamra önthetem rá az összes dédelgetést, amit szívem szerint kiosztanék másoknak?)

Irigylem azokat az embereket, akiket gyerekkorukban nem utasítottak vissza, amikor gyengédek akartak lenni. Biztos ők azok, akik minden hátsó szándék nélkül, egyszerűen megsimogatják a másikat, amikor beszélgetés közben érzik a frusztrációt a hangjában. Meg akik mernek úgy belépni egy terembe, hogy azt üvöltik: "Sziasztok!", és nem félnek attól, hogy senki nem válaszol. Meg akik, ha a tánctanár azt mondja, "Itt most kiabálunk", nem fél a leghangosabb lenni. Aki nem azt lesi folyton, hogy elfogadják-e...

Azt mondja már meg valaki, hogy lehet ebből kitörni! Az nem elfogadható válasz, hogy "ne érdekeljen, hogy ki mit gondolnak rólad". Nem érdekel. Sőt, igyekszem kiprovokálni, hogy ne fogadjanak el, hogy aztán ha valaki mégis, akkor szégyellhessem magam, amiért gázul viselkedtem. De azért bennem van a reflex, hogy jobban szeretem, ha kedvelnek, ha mosolyogva köszönnek, ha engem hívnak fel, hogy mivan. És közben azt várom, hogy ne azért szeressenek, mert kicsi vagyok és aranyos, hanem azért, mert egy állat van bennem, egy nehéz csontú, üvöltésre hajlamos, szenvedélyes, agresszív állat. Aki néha tök cuki, amikor dorombol. Sajnos ha nagy ritkán üvöltök, akkor általában nem a megfelelő személlyel.