Beküldte Raya deBonel -
Tegnap annyira lelkesedtem, hogy egészen megfeledkeztem az Éhezők Viadala-analógiáról. Hihetetlen, hogy ha kinézek az ablakon, a Bizottság bazinagy Berlaymont épületét látom (Gabi ma megkérdezte, hogy ezt direkt építették ilyenre, vagy csak így sikerült, bevallom, nem tudtam neki válaszolni).
Az otthonos kupi már megvan. Tegnap este megfőztem a szobámban található hatféle teából az egyiket, innen a bögre.
Az éhezéshez nyomokban sincs közöm: a reggelt konkrétan hatféle sajttal, Red Chief almával és füstölt lazaccal kezdtem, de lehet, hogy holnap adok egy esélyt a görög salátának, a sült paradicsomnak vagy a kb. tízféle pitének. Tiszta Kapitólium.
Ezután lazán eltévedtünk, mert elkövettük azt a hibát, hogy a programunkon szereplő épületbe mentünk. Húsz percig figyeltük a míting-brífing-brénsztormingra igyekvőket (ránézésre Brüsszel népességének nagy részét ezek teszik ki, ami még hagyján, de krémszínű BMW motorokon és Yamaha Viragókon közlekednek), mire rájöttünk, hogy rossz helyen vagyunk (a tolmács elsődleges feladata, hogy ne késsen el). Végül megérkeztünk a helyünkre, történetesen az Európai Tanácsba (Kiképzőközpont?).
Trikolórba borult.
Egy polgári védelemmel kapcsolatos ülésre vittek be minket. Lepacsiztam a magyar kabinnal, aztán nekikezdtünk a munkának.
A kabin, még ha néma is, látni azért lát.
Hallgatási lehetőségek, avagy munkanyelveim. A + azt jelenti, hogy közvetlenül a beszélőt fordítják, a FLOOR akkor van kint, ha az előadó is a kabin nyelvén beszél, a – pedig a relé, vagyis amikor egy másik kabint tolmácsolnak, de ez már biztos nem érdekel mindenkit, sőt, az is lehet, hogy senkit.
Nagymami nagyon sokat segített, megtanított kezelni a gépet, beosztott minket, rávett, hogy ne nézzük a képernyőt, és egyáltalán, úgy beszéljünk, mintha emberekhez szólnánk. Azt már én is észrevettem, hogy a legbonyolultabb francia szöveget is csont nélkül blattolom, ha Jóanyámnak vagy barátoknak kell.
A magyar elnökség meglepően civilizált volt, de nagyon magyar. Nem tudom, kitől tanult a levezető elnök angolul (meg franciául meg németül), de volt itt is döglött ló meg huszáranekdota, „carved in stone” és „little bit pregnant”, épp csak a dakoták hiányoztak. Az angolok gratuláltak a humorérzékéhez, ami azért már egy szint.
Sokat nem mondhatok a mítingről, köt a titoktartási nyilatkozatom, még a dokumentumot se lett volna szabad látnom, amiről épp vitáztak, de most először nem láttam teljesen értelmetlennek és nevetségesnek a kőkemény nemzeti szembenállást abban a kérdésben, hogy „probability” vagy „likelihood” kerüljön a szövegbe, és „vizsgálati fenntartással” élni csak azért, mert bele akarnak tenni az ige elé egy „try to”-t.
Utána elmentünk ebédelni egy szintén erősen kozmopolita helyre. Jeruzsálemiarticsóka-levest ettünk, én még valami csicseriborsós-tonhalas salátát. Ezzel elkönyveltek egészségesen táplálkozónak (khm, nem látták, milyen csokizást vittem véghez tegnap este).
Eztán átvittek a konferencia helyszínére, a Charlemagne épületbe (aréna?) (azt még mindig nehezen fogom fel, hogy ez egyben Karel Grotét is takarja), és mindjárt felmentünk a VIP szobába, találkozni a tolmács főigazgatóság fő-fő-főigazgatójával. Fehér rózsát pont nem adott.
Ilyen volt a háttér.
Amikor elmondtam neki a munkanyelvemre vonatkozó terveimet, megpróbált óva inteni attól, hogy B-zzek angolból, mondván, három C éppen elég, azzal is tudnának mit kezdeni. Nagyon-nagyon-nagyon melengette a szívemet, hogy Nagymami ekkor megszólalt (én voltam az egyetlen, aki a némakabinban megpróbált B-zni angolra) és közölte, hogy „lot of promise”, vagyis nagy ígéret van ám bennem.
Fontos, hogy megkülönböztessük magunkat. Hát az biztos, hogy a kézfogásom egyedi. Ma például a Pereczes Orsi-féle, igencsak 3D-s gyűrű volt a jobb kezemen. Már a fél Speech Repository-val köszönő viszonyban vagyunk, vagyis jó pár embernek díszeleg a tenyerén gyöngyöcskéim lenyomata.
Ezután beléptünk a konferenciára. Kaptunk SCIC-es táskát, tollat, a valaha birtokomban volt legnagyobb (4GB) pendrive-ot, és persze kitűzőt. És aztán beléptünk egy 121 fős (szerencsés szám, ugye, Lila Gyöngy?), kör alakú terembe, ahol az első sorban, mindjárt az igazgatók és előadók mellett kint volt a nevünk. Betűhelyesen, ami az én esetemben azért nagy szó. Végre összefutottam „stylistommal”, de olyannyira networkingelt, hogy alig tudtam magamra vonni a figyelmét. Azért ő is odavitt például a magyar kabin vezetőjéhez, aki történetesen dán.
Én még sose voltam igazi konferencián, de nem gondoltam, hogy ilyen élvezetes lesz! Nem tudtam, mikor fog venni a kamera, úgyhogy nem mertem nyilvánosan ásítani, de megnyugodtam, amikor a szünetben visszahallottam, hogy nem csak én aludtam el majdnem, illetve kaptam pár tippet, hogy melyik tolmácsot érdemes figyelni. Az első pár protokollbeszéd tényleg unalmas volt, de aztán jött egy spanyol fickó, aki pont arról szövegelt, hogy hogyan kellene közönség-és tolmácsbarát módon előadást tartani. Ezt mindjárt demonstrálta is: kettéosztotta a pódiumot, majd felszólította a jelenlévő hat embert, aki nem volt tolmács, hogy pontversenyben próbálják meg kitalálni, mit gondolt a költő, amikor azt mondta például: „You woe where you are” (megfejtés: euro area), vagy „in the customs sector there should be more physical sex” (megfejtés: checks), vagy „there is too much red carpet in the Commission” (megfejtés: red tape).
Bár speciel szőnyeg a Tanácsban is van. Ez az a híres magyar.
A kávészünetben Zoi azzal lepett meg, hogy ami nálunk kötelező álszerénykedésben nyilvánul meg, az náluk öltözködésben: ha nem kiskosztümben jársz, kinéznek. Megemlítettem azt a nagytiszteletű tanárunkat, aki az első órára Snoopy-s, a másodikra Flintstone-os pólóban érkezett, és kifejeztem abbéli véleményemet, hogy egész jól járt ő most azzal, hogy kilóg a sorból.
Ami ezután jött, azt nem tudom másként jellemezni, mint hogy állpottyantós (érdekes, ezt a szót nem húzza alá a helyesírás-ellenőrző, pedig megérdemelné). Egy elektronikus tollat mutattak be, amivel ha jegyzetel az ember, akkor közben rögzíti a beszédet, vissza lehet tekerni, gyorsítani, lassítani, és ha ráböksz egy pontra a jegyzetben, oda áll vissza. Lehet vele többnyelvű audioglosszáriumot csinálni, konszeket gyakorolni, vizsgákat egyszerűsíteni. És mindössze 166 fontba kerül. Lehet, hogy ti most nem érzitek ennek az azonnali hasznát, de a fiatal és technokrata tolmácsoknak csorogni kezd tőle a nyála. A már nem annyira fiatal, purista tolmácsoknak (mint Nagymami például) a hideg futkos tőle a hátán, mert ez előbb-utóbb el fog vezetni odáig, hogy már nem lesz rájuk szükség, de ez az idős strukturális nyelvészek esete a gin-tonikkal meg a fiatal strukturális nyelvészekkel, úgyhogy nagyjából érthető. Meg talán rájuk nem gyakorol akkora hatást az észveszejtően helyes francia származású ausztrál hapsi, aki demonstrálta. Mindenesetre asszem, várok még egy kicsit, mondjuk amíg a technológia odáig fejlődik, hogy line in bemenetet csinálnak rá, és bele tudják kötni ugyanabba a fejhallgatóba, ahol az ember amúgy is tolmácsol.
Aztán jött a kérdések-válaszok szekció, ahol már csak élvezkedtem. Az angol kabinban egy olyan tolmács ült, hogy kábé a királynőt taníthatná szép kiejtésre. Minden szavából érződött, hogy végig ott van, elemez, egyszerűsít, okosan, elegánsan és humorral. Nagymami szerint ő a hetven fős kabinban a legjobb. El is hittem neki. A francia kabin vezetője pedig kétszer annyit gesztikulált, mint az előadó. A végére már nagyon unhatta, mert a hangjával konkrétan egy teljes színtársulatot lejátszott, böködött, hajlongott vele, és mindezt tö-ké-le-te-sen. De tudjátok, mi a legjobb? Hogy most először nem úgy hallgattam őket, hogy „na, ez az, amit én soha nem”, hanem benne voltam én is. Elérhető. Itt az ember úgy érzi, hogy minden elérhető.
Az est hátralévő része léhaságokkal telt. Körbeúszkálás, rosé pezsgők és apró falatkák levadászása a keringő pincérek tálcáiról (esküszöm, ha mást nem is hoz a magyar elnökség, csak azt, hogy Európa megutálja a Teodora ásványvizet és a fondorlatosan ostyakosárkákba rejtett véreshurkát, már megérte), diszkrét mosoly, „nem, én csak a második vagyok”, „Budapest, de nem az ELTE, hanem egy másik, aminek nincs ugyan EMCI minősítése, de mégis ez a jobb”, „angol, spanyol, francia”, „Igen, tudnék élni Brüsszelben” – nagyjából ennyire volt szükség a boldoguláshoz. Aranyos pillanatok voltak, amikor valaki véletlenül franciául szólt hozzám, mondat közben ja bocs, átváltott angolra, majd a szeme se rezdült, ha történetesen spanyolul válaszoltam neki…
Tegnap még elfogadtam kifogásnak, hogy a többiek 4-kor keltek és mennének aludni, de ma már rá kellett vennem Gabit, hogy jöjjön el velem inni. Benyomtunk egy sört, aztán a hotel előtt összefutottunk az egyik tanárával. Mivel Szent Patrik napja van, a Bizottság körül található tizenhat ír kocsma mindegyikében bulit tartottak (shamrock, a morva életbe, egész este ezen gondolkoztam, úgyhogy franciául és románul már tudom a lóherét). Itt jött be majdnem az az élmény, amit egy plakát nagyon találóan így fogalmazott meg:
"Tudom, hogy az utazáshoz hozzátartozik a halál vagy a szex bekövetkezésének (természetesen rendkívül alacsony) esélye" - persze hogy magamtól is tudnék ilyet írni, de mennyivel jobb, hogy valaki már megtette!
Tudniillik egy vigyori szájú szőke hapsi egyszer csak odaállt fölénk és megkérdezte, mit szeretnénk. Lucia (ez nem a lucia, még mielőtt) meggondolatlanul azt felelte franciául, hogy lökje már meg a pincérnőt, hogy a számlát kérjük. Ezt többedszerre sem értette, úgyhogy mondtuk neki angolul. Miféle lehet ez, ír? Aztán egyszer csak hallom, hogy azt mondja valakiknek: „…másik asztal…” „Magyar vagy?” –sikoltottam fel (itt utalnék vissza a tegnapi spare Hungarian ügyére, mit csináljak, megörültem neki). Ezt nem kellett volna. Letottyant, ki se lehetett volna robbantani a társaságunkból. Volt Boszniában, Koszovóban, most meg itt. Ajaj. Valamiről mi nem tudunk, vagy ennyire elmérgesedett a vallon-flamand ellentét? Kiderült, békés ügyben jött, viszont három tagbaszakadt barátjával együtt már korántsem tűnt annyira békésnek. Ezért amikor Gabi és Lucia szedelődzködni kezdtek, jobb híján velük jöttem. Még most is félig bánom, micsoda élmény lett volna. Ja. Ha megkérdeznek, milyen volt Brüsszel, azzal kezdeni, hogy „hát volt az a Szent Patrik-nap a négy magyar katonával…”