Reims

Mondom, hogy minden tisztára úgy megy, mint Spanyolországban: turista vagyok egy olyan országban, amelynek nagyjából beszélem a nyelvét, és menekülök mindentől, ami turistás. Például még soha nem béreltem audioguide-ot, de most – ha már megörvendeztettek azzal, hogy fiatal lévén mindenhova ingyen mehetek be – gondoltam, rászánom azt az öt eurót. És tényleg jó volt, bár a gondos franciák mindent, amit halk háttérzene mellett elmondtak a fülembe, a falra is kiírtak, tehát végülis nem lett volna akkora szükségem rá, ha csak azért nem, hogy a kárpitok kedvéért félhomályban tartott termekben ne kelljen erőltetni a szememet.

Nem csodálom, hogy nem találtam a Tourinformot, tisztára úgy néz ki, mintha ez is műemlék lenne!

Szóval először a régi püspöki palotát tekintettem meg, aminek azért ez a neve, mert "primitív" T alakja van. Egészen az 5.századtól laktak itt az egyházi uraságok, miközben a katedrális még épült. Ez az alábbi terem a 13. századból való.

Ez régen egy kertre nyílt, és leginkább a szolgák mászkáltak erre.

...ezért aztán csak módjával díszítették ki.

Mivel annak idején a püspökök feladata volt vendégül látni a királyt, ha erre járt (és biztosan járt erre, legalább a koronázásakor), kellett lennie puccos teremnek is, ahol az uralkodó az összes pair-jével meg a hercegekkel együtt (nők inkluzíve, csak ők a galérián ültek) elfért. Az alább látható, igen impozáns kandalló előtt ült a király az asztalfőn. A címer egyébként az aktuális püspöké.

A terem többi része sajnos túl sötét volt egy normális fotóhoz, úgy képzeljétek el, hogy mindenhol ugyanez a liliomos minta borítja a falat, helyenként óriási, történelmi jelenetes kárpitokkal.

Itt is szokás régi terekbe kortárs művészetet elhelyezni, ez itt például alighanem Isten keze személyesen, amint mondhatni tálcán kínálja az élet minden hangját.

Ezek itt a katedrális lepattanói. Természetesen, ahogy minden rendes, több évszázados építményt, néhányszor ezt is megrongálta a tűz/ellenség/második világháborús bombázás. Ő Góliát, 4,5 méter magas. Az ő helyét nem töltötték be mással.

Ezek itt az Egyház és a Zsinagóga - utóbbinak szemkötője van, jelezvén, hogy mennyire el van szegényke tájolva.

Ő Éva - mondta a kígyó, aki itt leginkább sárkányra hasonlít, de állítólag csak azért, mert lófüle és kecskeszakálla van.

Láttatok már valaha ukulelét? Na, hát ez itt az. Ez a kis hangszer arról nevezetes, hogy ha valaki megtanul rajta játszani, akár a Smash Mouth basszusgitárosa is lehet. Az alanti tévén három másodperc alatt eltapossák.

Ez szintén egy lemaradt elem, csak ez túl fontos volt ahhoz, hogy ne pótolják.

Itend látható.

Ráadásul még jól is jártam, mert a Palais du Tau látogatása közben lemerült az elem, és amikor „felháborodva” visszavittem, rögtön mondta a hölgyike, hogy adnak egy másikat, mondjuk a katedrálishoz. Kapva kaptam az alkalmon – a jegyáruda-Tourinform-Katedrális közötti futkosásban úgyis lekéstem a szervezett csoportokat.

A reimsi templomokban valahogy érezni Isten jelenlétét. Nem egyértelmű ez: nemhogy az otthoni Boldog Özsébben, de még a római Szent Péter-bazilikában sem éreztem. Talán először akkor kaptam rá, mikor Törökországban meglátogattunk valami intézményt, ami régen mecsetudvar vagy mifene volt, de azóta némely katolikus templom is kiváltja belőlem az áhítatot. Persze ez nem akadályozza meg cinikus humoromat abban, hogy hírt adjon magáról.

A legnagyobb események, amik Reimsben történtek, a középkorba nyúlnak vissza, vagy még korábbra. A város nevét szeretik még Remusra, mármint Romulus testvérére visszavezetni, mindván: miután Romulus megölte fivérét, annak szövetségesei kiváltak a Rómában tüsténkedők közül és saját várost alapítottak maguknak. Mindenesetre amikor jöttek a rómaiak, Reims (akarom mondani, Durocortorum, érdekes módon kortárs környezetben nyoma sem volt a remusos névnek) jobbnak látta, ha hanyatt veti magát és csóválja a farkát. Eredményképpen a város függetlenséget kapott, sőt, kinevezték Gallia provincia központjává. A rómaiak szeretetét (vö. mit adtak nekünk a rómaiak?) egy jókora kapu és egy földalatti oszlopcsarnok jelzi a mai napig.

Elég méretes, sajnos szemből nem lehetett lefotózni, mert éppen katasztrófa sújtotta területté nyilvánították.

A város életének csúcspontja viszont kétségkívül az volt, amikor Szent Rémusz 496-ban megkeresztelte Klodvigot (Clovis).

Az aktus technikai kivitelezésében megoszlanak a vélemények: egyes ábrázolásokon leöntik, máshol alámerítik, megint máshol fejjel előre belenyomják a szenteltvízbe.

A király úrfi akkoriban még csak 15 éves volt, szerintem fel se fogta, hogy ezzel ő válik az első nyugati keresztény uralkodóvá. Minden templomban, sőt minden korabeli épületen ez a történet jelenik meg. Szent Rémusz nagy franc volt, pontosabban frank. Az anyjának egy vak remete jövendölte meg a kölök születését, mire - ezt figyeljétek! - az asszony hálából az anyatejével adta vissza a remete látását (ismételném magam, ha azt mondanám, hogy az aktus technikai kivitelezéséről...).

96 évig élt, ebből már 22 évesen püspökké tették, közben megtérített egy egész országot, felhúzott egy katedrálist, meg ilyenek. Egy ügyes húzással örökre (na jó, mondjuk a francia forradalomig, mindent ő se láthatott előre) hozzákötötte az egyházat a királysághoz: állítólag a Szentlélek személyesen hozta el a szent olajat, amivel felkenték az uralkodókat. Még ma is van belőle, utoljára akkor használták, mikor a restauráció végén, a 70-es években újraszentelték a katedrálist.

Apropó katedrális. Szóval a 4. században is állt már itt valami, de a jelenlegi formáját a 14. században nyerte el. Elég durván gótikus, ami azt jelenti: rózsaablak minden mennyiségben, és flying buttresses (ami, bármilyen pajzánul hangzik az avatatlan szemlélő számára, nem "butt" és a "mistress" kereszteződéséből alakult ki, hanem egyszerűen nyitott boltozatot jelent, vagyis a falak nem hordozzák a boltozat súlyát, így magasabb épületet alakíthatunk ki. Mármint alakíthattak ki ők, én hozzá nem kezdenék.

Nagy rózsaablak.

A homlokzat.

Ezt a három ablakot az 1481-es nagy tűzvész után a pezsgő- és borgyártók céhei adományozták, a figyelmes szemlélő észreveheti a nemes itókák készítésének fortélyait az ikonokon.

Fertelmes, huszadik századi pótlás á la Saint-Simon. Sovány kifogás, hogy a szélső, hasonló formájú ablakok sem túl díszesek, de legalább azok szimmetrikusak.

Ezeket Chagall tervezte: bal oldalt Jessze vesszeje, vagyis Jézus családfája látható, középen a két testamentum története, jobboldalt pedig Reims nagy pillanatai (Clovis...) találhatóak.

Ez itt a full cathedral, csináltam szabványos szembeképet is, csak arra odaszemtelenkedett az Elektricity Festival színpada. Elég komoly esemény lehetett, mert még az aznap esti opera is elmaradt a hanghatások miatt (kétutcányira). Az állványzat látható: gyakorlatilag az első vh óta folyamatosan restaurálják.

Tényleg jó volt az audioguide, mert a katedrálisban nem volt minden kiírva, és olyanok is voltak, mint például „most fordulj meg, innen a legjobb a rálátás…”, meg hogy „ez az üvegkép azt örökíti meg, amikor Szent Rémusz borral tölt meg egy üres hordót, és ki ne örülne ennek Champagne régióban?”

És tényleg. Az irodában zsákmányolt mini-térképen legalább tíz pezsgőüzem kínálta magát. Csak arról az egyről nem szólt senki, hogy még mielőtt örvendezve berohannék a katedrálisba meg a Tauba, nézzem meg inkább az összes többi dolgot, mert azok dél és kettő között sziesztáznak. Úgyhogy volt két órám, amit lődörgéssel, a híres rózsaszín keksz megkóstolásával, majd éhes leskelődéssel töltöttem. Láttam ugyanis egy fügefát. Csak sajnos a fügész is rajta volt, és mire lemászott, nekem már nem maradt semmi.

Mindenesetre a pezsgőzde állati volt, ezért aztán a délután többi részében rohantam, hogy legalább amit nagyon meg akarok nézni, az ne maradjon ki.

Végigfutottam a Szépművészeti Múzeumukon (ugyanúgy, mint a pesti, büszke néhány Monet-pacára és „egyedülálló” sorozataikra: 16 képet hagyott nálunk X.Y., akinek a világon sehol nincs ennyi), ahol a képaláírásokon kis piros pöttyel jelezték, ha valamit nem szabad fényképezni. Ezeket szabad volt:

Szerintem ez a kép a legádázabb absztinenst is rávenné a kóstolásra...

"Anyúú, a nyuszi csak súlyfürdőt vesz, ugye?"

Valami rajztanfolyam zajlott éppen, több korosztály másolta a festményeket. Egy ifjú művész alkotása.

Hát persze, hogy a legérdekesebb képeket (néger Madonna meg hasonlók) nem hagyták fotózni, de itt döntöttem el, hogy a Foujita-kápolnába mindenképp felrohanok.

Ezt egy bizonyos Tsuguharu Foujita tervei alapján építették fel, ő festette a freskókat is. A jóemben Tokióban született, majd Franciaországba költözött, ahol 50 évesen elvett egy 25 éves japán nőt, majd pár évvel később keresztény lett: feleségével együtt a reimsi katedrálisban keresztelték meg, mint a királyokat. 80 évesen támadt az a gondolata, hogy szeretne egy Miasszonyunk-kápolnát, és hála pezsgőgyáros haverjának, aki a közeli G.H.Mumm-üzemet vezette, kapott is egy telket, egy építészt meg egy üvegművészt, de neki magának is 200 m²-nyit kellett kifestenie. Érdekesen sikerült, abszolút megfigyelhetők a szamurájok jellegzetes, göcsörtös végtagjai és vágott szemei. Saját magát, pártfogóját és persze asszonyát is megörökítette, hát mit mondjak, nem lógnak ki. Sajnos ezt a kápolnát se lehetett fényképezni, de az udvarból elhoztam egy gesztenyét, kóstolónak a hangulatból.

Visszafelé még megnéztem a Mars-kaput, és kívülről az Hotel-Musée Haute-Vergert, amit egyébként – az autómúzeummal együtt – biztos megnéztem volna, de ha Foujita-san kápolnáját nem látom, azért ezer autó se tudott volna kárpótolni, itt meg csak 200 van.

Avagy egy jó kis temetői séta a legzaklatottabb lelket is megnyugtatja. Lehet, hogy én vagyok perverz, de én ugyanazért szeretem a temetőket, mint amiért tolmács akarok lenni: így folyamatosan emberekkel beszélgethetek.

Estére már nagyon vágytam valami tisztességes kajára, és útközben az is körvonalazódott bennem, hogy egy kis bisztró teraszára kéne kiülni, pezsgőt kortyolgatni és figyelni az embereket. Miután megláttam egy helyet, ahol a napi ajánlatból semmit se értettem (hülyeség is volt, szó szerint „egy darab hentes”-t kínáltak, valami szósszal, valami endíviával meg valami paradicsommal), de végül kiderült, hogy egy tisztességes, angolosan sütött hátszínről van szó, barnamártással és gombával, grillezett endíviával és paradicsommal. Az endívia, mint olyan, keserű ízével sose lesz a barátom, de nagyon jól esett végre valami meleg kaja és valami zöldség. Egy pohár Pommery pezsgőt ittam hozzá.

Itt költöttem el szerény vacsorámat.

Biztos a sznobéria-effektus miatt (ez nem holmi Törley, nem engedhetem meg, hogy fintorogjak rá), de fél óra alatt egy jottányit nem lett kevésbé szénsavas, mégse volt kellemetlen, nem jött vissza az orromba meg ilyesmi. Jóféle. Desszertnek elnyaltam egy levendula-és rebarbarafagyit, sétáltam még egy nagyot, aztán bekushadtam a pályaudvarra, amíg jött a vonatom. A strasbourgi utat végigaludtam, aztán Gitane hátán visszakerekeztem kies otthonomba.