Beküldte Raya deBonel -
Az EU-csatlakozás ötödik évfordulóját a nemzetközi kapcsolatépítés jegyében külföldön töltöttük. Az ország nevét nem mondom, legyen elég annyi, hogy brindza, Becherovka, pozor. A falu nevét meg azért hallgatom el, mert nem tudom kiejteni. A folyót, amelyet tisztelünk, de amelyet leigáztunk, még leírni se tudnám. Azért megpróbálom.
Víz volt alattunk, felettünk és néha bennünk is (szinte eggyé váltunk a neoprén ruhával). Sok, tiszta és hideg víz. Néha elgondolkoztam azon: ez ugyanaz a világ, ahol sok millió ember szomjazik? ("Na igen, de ők mindennap látnak zsiráfot, amiért nekünk belépőt kell venni az állatkertbe" - vetette ellene csekély szociális érzékkel megáldott útitársunk.)
Már voltam egyszer raftingolni, de akkor a Socában alig volt víz, így is három-öt méteres mélységben meredeztek felénk a Hummer méretű sziklák (nem mintha tudnám, hogy néz ki egy Hummer a jéghideg víz fenekére merülve, bármennyire is szívesen venném, még nem volt részem ilyen látványban). Igaz, hogy itt nem volt miről leugrálni, viszont lehetett próbálkozni az átgázolással, többször megfeneklettünk, és egyszer a partra is felkenődtünk, csak hogy megszerezzük a kötelező harci sérüléseket (nekem légypiszoknyi kis pöttyben jött le a glazúr a középső ujjamról, ami egyrészt azért jó, mert vígan sajnáltathatom magam azzal, hogy akárhova nyúlok, mindenhol fáj, másrészt ha beintek valakinek, kimagyarázhatom: "csak azt néztem, hogy lejött a ragtapaszom!".
Mostani túravezetőnket jobban megkedveltem, mint aki B.E. (blog előtt) 1-ben vitt le minket Szlovéniában, mert nem volt annyira "profi". Nem csak azt nézte, hány forint evez lélekszakadva előtte. Tetszett, hogy nem vitt neki szórakozásból minden sziklának, komolyan dolgozott azon, hogy biztonságban legyünk. Ezt a folyót látva erősen makivakításnak tűnik, hogy a Socát a legdurvább raftingterepnek hirdették, és úgy akartak szervezetlenség helyett kiképzés jelleget adni a dolognak, hogy nekünk kellett cipelni a hajókat. Nem volt egyszerű, körülöttünk elúszott lapátok, felborult hajók, ottfelejtett rózsaszín szalagok hirdették a megannyi pórul járt sportolót. Mi viszont csak egy kólát vesztettünk.
Egyetlen szívfájdalmam az volt, hogy a velem született mázlinak köszönhetően mindig ott voltam, ahol a föld kevésbé reng, a víz kevésbé csap oda, az előttem ülő sporttárs feneke még az esetleg csúszkáló gumicipős lábamat is stabilan rögzítette, úgyhogy már-már oda nem illőnek tűnt a rémült sikoltozásom, ami nálam egyrészt önkifejezés, másrészt az élmény átélésének fontos eszköze.
Evezés után betoltunk egy emberes estebédet: helyben vett szív alakú sajtokat, házi kolbászt, részemről zabpehelyszendvicset, almát ettünk. Hazafelé véletlenül megnéztük a Liptovski Hradok-i várat (körbeépítették egy luxusszállodával, előtte kis tó négynyíres boszorkányszigettel), Zólyom terepszínű vonatát (tank, vagon, tank, vagon, a két pasiúgy csorgatta a nyálát, mint a Playboyra sohasem, becsületükre legyen mondva) és a "tetszetős" Csorba-tavat, ami szakasztott úgy hullámzott, mint egy rendes tenger. Nofrának is tetszett: kétpercenként elmondta, milyen gyönyörűek a hegyek. Részeltettük a "karamellás kátrány" ízmeghatározással találóan leírható helyi sláger, a Kofola áldásaiban is. Azért vannak a jó barátok.
Hazafelé kicsit megfulladtam. A dilemmát az jelentette, hogy a röhögéstől felbuborékosodott a számban a mentatea, lenyelni nem tudtam, arra meg nem tudtam rászánni magam, hogy kiköpjem. Végül szemen át párologtattam el.
Mindeme megpróbáltatások után két erősen ittas kalóztársam juttatott el hozzám a nyugalom megzavarására alkalmas szöveges üzeneteket, aminek az lett a vége, hogy persze, menjünk bulizni, persze, fogom a fejed, persze, hazaviszünk, csak ne a sofőr nyakába, légyszi. Következtetést lásd két bekezdéssel följebb.