Beküldte Raya deBonel -
Tegnap háromra nőtt azoknak a - nevezzük így - hatásoknak a száma, amik nagyon elgondolkoztattak arról, hogy milyen is egy párkapcsolat, mit is kéne tenni, vagy kellene-e egyáltalán tenni valami, vagy csak hagyni az egészet a francba.
Az első ilyen egy főoldalas blogbejegyzés volt, ahol egy nő panaszkodott arról, hogy tíz év házasság után már nem kívánja a férjét, viszont más pasikat nagyon is. Voltak, akik azt tanácsolták neki, hogy borítsa a házasságot (ahol most akartak gyereket vállalni), mert ebből már nincs kiút, ha mások kellenek neki, az biztos jel, hogy a jelenlegi nem jó. A bölcs kommentelők (nem értem, hogy veszi magának a bátorságot valaki, hogy két bekezdés elolvasása után javaslatot tegyen egy másik ember életére, pláne, ha az az ember olyan befolyásolható, hogy egy blogon kér tanácsot ismeretlenektől) másik fele szerint pedig különféle praktikákkal fel kellene élesztenie a házasságában a tüzet.
A második egy film volt (Tűzálló a címe, de meg ne nézzétek, iszonyúan nyálas keresztény propaganda), amit egy hírlevélben ajánlottak, és gondoltam, hát annyira ráérek, rászánok két órát az életemből. Ez meg pont arról szólt, hogy teljesen szarrá ment házasság (a pasi állandóan üvöltve követel tiszteletet asszonyától, miközben 24/48-ban dolgozik, és a két szabadnapján annyira nem képes, hogy vásároljon vagy beadjon valamit a mosodába, ellenben pornót néz a neten) esetén is érdemes küzdeni, természetesen Jézussal karonfogva.
Ebben a filmben azt mondták, a szeretet nem érzelem, hanem döntés. Oké, de akkor mi alapján választunk társat? Az elején csak kellett, hogy legyenek érzelmek is! És ez azt jelenti, hogy akit egyszer szerettem, ahhoz most már foggal-körömmel ragaszkodnom kell, és a lelkemet kitennem, hogy megjavítsam a kapcsolatot, még ha sokkal egyszerűbb lenne is kilépni és keresni mást?
Igen ám, de ahogy az egyik elromlott, úgy elromlik a másik is, ilyenformán az ember mást se csinál, mint kapcsolatból kapcsolatba szédeleg. De ha tényleg rosszul választott? Ha a másik nem csinál rosszul semmit, csak egyszerűen nem illik hozzá, és mondjuk pont az érzelmek miatt az elején ez nem látszott? Két teljesen ellentétes életstratégiát láthatunk, hölgyeim és uraim: az egyik az egoista, aki azonnal továbblép, ha NEKI nem jó, a másik az, aki vállalja a felelősséget a döntéséért.
És most itt van harmadiknak a Krisna-völgyi párkapcsolat, ami egyrészt nem kínál opciót a válásra (nincs maszatolás, mint a keresztényeknél, hogy hibás volt a szertartás, nem érvényes), másrészt egyértelműen lefekteti a szerepeket. A felek arra tesznek esküt, hogy 1. a férfi vigyáz a nőre és gondoskodik róla, 2. a nő szolgálja a férfit.
Feminista énem természetesen lázadozik ez ellen. Nem azt mondom, hogy nem igénylem a vigyázást például, de csak azért, mert mondjuk egy férfit nem támadnak meg az utcán és komolyabban veszik az autószerelőnél, nekem szolgálnom kell őt? Egyáltalán, mit jelent az, hogy szolgálni? Minden háztartási munkát elvégezni, koszos zokniját összeszedni, gyermekét egyedül felnevelni, miközben ő - adott esetben - tíz percre dolgozik a völgy tehenészetében? És nekem, mint nőnek, nem lehet munkám? Nem maradhat ő otthon? Nekem a szolgálat elsősorban azt jelenti, hogy a saját esetleges céljaimat alárendelem a másikénak.
Persze, ez egy tök jó életmód volt akkor, amikor a nők még nem tudták, hogy a mamutvadászattól eltekintve mindent meg tudnak csinálni, amit a férfiak. Szegény hímek meg hoppon maradtak, nem jutott nekik kizárólagos szerep, ezért aztán baromi kényelmes azzal takarózni, hogy "de a háztartáshoz, a családhoz a nő ért jobban", ezért aztán semmit nem csinálnak otthon, és semmi kiemelkedőt nem nyújtanak a munkahelyen se. Egy ilyen pasi mellett duplán irritáló lenne nekem, hogy rám marad minden otthoni tevékenység, és a hivatásomra, amiben jó lennék, nem jut időm!
A másik. Elgondolkoztam, hogy laknék-e Krisna-völgyben. Hát, több ok miatt sem. Egyrészt, se blog, se Facebook (nincs áram, vagy legalábbis, ennyi szórakozásra nincs). Másrészt, ahogy láttam, szellemi munkára nincs olyan nagy szükség. És azért adott nekem - stílszerűen - Krisna, vagy akárki olyan értelmet, ami férfiakból sincs mindenkinek, hogy tehenet fejjek meg markot szedjek? Vagy jobban járnék, ha elfeledkeznék erről az egész intelligencia-történetről és úgy élnék, mint mindenki más?
Talán nem, vagy nem egészen. Most úgy érzem, boldogan "szolgálnék" egy olyan férfit, aki szellemileg is fölöttem áll, és ténylegesen vezet, és akivel a beszélgetések teljesen kielégítenek. Mellette nem érezném úgy, hogy csak azért vagyok második helyre szorítva, mert nő vagyok.
Tök jó nekünk ez az egyenjogúság, meg az önmegvalósítás, meg a szabad szerelem, de valahol nagyon elment a fenébe. Sajnos nem lehet visszaforgatni az időt. Nem élhetek a nagyszüleim erkölcse szerint, mert egy dolog, hogy kiröhögne a környezetem, de a másik, hogy a lelkem mélyén én is kiröhögném magamat. Nem tudnék úgy csinálni, mintha a huszadik század nem történt volna meg. Nem tudnék otthon robotoló háziasszony lenni, mert pontosan tudom, hogy nem ez az egyetlen út.
Hát akkor mi itt a megoldás, drágáim? Talán nem foglalkozni az egésszel, élni, ahogy jön.