Beküldte Raya deBonel -
Tegnap(előtt, szoktatom magam a gondolathoz, hogy MA leszek otthon, és nem összekeverni ezt holmi monogrammal, olyat én csak indokkal írok) Owennek volt szülinapi bulija (szülinapja nem, a valós dátumon én épp párbajozni fogok, na, most indokkal MA). Tudtam, hogy nyolcra odamenni botorság, viszont egyrészt privilegizált hozzáférést biztosít a szilárd és folyékony kenyérhez, továbbá ha ott vagyok, akkor ott nem vagyok, ahol a banya kereshet, illetve megtalálhat. Úgyhogy a megfelelő időben felébresztettem a még mindig az időeltolódástól szenvedő (fájdalmait leginkább horkolás formájában kinyilvánító) Christ, aki már örökre véreres szemmel vésődik majd be az emlékezetembe, és átmentünk.
Vittük azt a hatos sört, amit még a saját búcsúbulinkra vettünk, meg rittyentettem egy vörösboros kuglófot, na jó, csaltam, Sangría volt benne és alu-formában sütöttem meg. Minden anyag felibe-harmadába maradék volt, nálam nincs hulladék. Megették. Megettük. Voltak még lazacos szendvicsek, két teljes pizza, egy kanadai almás cukortorta, háromféle chips (miért is folyok ki a farmeromból??) meg kevésbé bonyolult falatnak olajbogyó (először csak azt csipegettük illedelmesen).
Bevezettem az elsőbulizó Christ a társaságba. Jött egy rakás brazil, akik közé meg engem vezettek be, mit mondjak, nem ilyennek képzeltem a portugál nyelvet, a pasijaik pedig pattanásosak, szétfelé kancsalok és agyonzselézik a hajukat. Még szerencse, hogy nem vagyunk nyelvrokonaik, azt írok róluk, amit gondolok.
A baj ott kezdődött és a buli ott indult, hogy koktélreceptek voltak a falon, köztük az elengedhetetlen Mai Tai!! Előttük pedig tequila, rum, vodka, szörpök, levek sorakoztak. Nanáááá! Becsíptem, és ezt a szót mindjárt több nyelven is elsajátítottam. Brazil zene szólt, persze hogy táncra perdültünk. Jöttek írek, németek, franciák. Puszipajtások. Owen kapott egy pólót, amire "soxeretettel" aláírást biggyesztettem, megtanítottam nekik, hogy "egészségedre", illetve megbeszéltük városom fürdőit.
Utána elmentünk - na hova? naná, a Sotabancóba. Nem csalódtam benne, illetve nem most, vacak volt, el is jöttem volna, ha nem látom Christ kifelé kacsázni. Egy pillanatra elvesztettük egymást, addigra pedig a brazilok sarokba szorítottak és nem tudtam kijutni. Hazafelé kerestem, utána ébren megvártam (tíz percet kellett virrasztanom miatta körmömet rágva az aggodalomtól!) és bocsánatot kértem. Azért örültem neki. Jó, hogy itt van.