Őrség

Kezdek hozzászokni, hogy életem nagy eseményei nyugat-magyarországi megyékhez kötődnek. Olvasni például a veszprémi állatkertben tanultam meg, elengedett kézzel biciklizni pedig Nagykanizsán.

Olyan dolgokat művelek mostanában, amit nem is hittem volna. Agresszív alfanőstényként viselkedem, álmomban beletúrok valaki másnak a hajába, és az emelkedőn lehagyom az izmos fiatal pasikat (persze a lejtőn behoznak, mert Gitane fékjei szerintem csak hangban nagyok). Persze ehhez nélkülözhetetlen a megfelelő társak megtalálása is. Az én esetemben ez Gitane, Uncsitesó, és a szerető-támogató mensás közösség. No meg az Őrség dombjai.

Én mindig elcsodálkozom rajta, hogy Magyarország milyen nagy. A MÁV biztos az országimázson dolgozva nyújt 4 órásra egy Bp-Zalaegerszeg utazást.

Először felvonszoltuk fejenként két kerekünket a szalafői skanzenbe. Tökös-mákos rétest meg hajdinás vargányalevest ettünk, aztán végignyaltuk az összes mézüket (de ilyeneket, hogy kakukkfüves, fokhagymás, cappuccinós, csokis, fahéjas...) és olajukat (mák-, tökmag-, dió-). Ja, és megnéztünk néhány nagyon elmés parasztházat. Kémény az luxus, de az ajtó fölé oda lehet akasztani a sonkát, egy tél alatt megfüstölődik.

Divatos kontyos tető. Állítólag közös tálból evett mindenki, de leülni csak a férfiaknak meg a család legidősebb nőtagjának volt szabad. Feminista énem lázadozott.

Ez meg itt Kátya, tavalyi galambászhéja. Mindig ilyen szigorúan néz, kivéve, amikor elrontja a rárepülést, mert olyankor még mérgesebb.

Az ilyen túrák állandó programja a templom. Minél régebbi, annál jobb. Ez mondjuk nem régi, viszont vicces. Egy 30 lelkes településen áll.

Az ott az oltáron nem mise- hanem emlékkönyv. Imádom ezeket olvasni, mindig nagyokat lehet rajtuk nevetni. Amikor felolvastam egy bejegyzést a többieknek, azt hitték, akkor találom ki. Pedig én ilyet nem tudnék. "A nemzeti öntudatra ébredés gyönyörű megnyilvánulása! Gój Motoros Egyesület - A gumid kopjon, ne a HAZÁD!" Ezt mindenképpen felhasználom majd a jövő héten tartandó szélsőjobbos előadásomban.

Ez meg a veleméri Árpád-kori templom, de ilyet én még nem is láttam. A freskók csak úgy körülbelül láthatóak, de nagy koponya volt, aki kitalálta. Az ablakok úgy vannak elhelyezve, hogy az év adott napjain a megfelelő szentet ábrázoló képre essen a fény. Vízkeresztkor a betlehemi csillagra, Szent György-napkor a sárkányölőre stb. Állítólag hajnalban olyan erős itt a fény, hogy amilyen színű ruhában lépsz be, olyan színt látsz a falon visszatükröződni. Milyen szép szimbolika, kábé mint a Dreher szlogenje.

Komolyan meglepődtem magamon, hogy nem is voltam fáradt. Mármint de (egy év után végre sikerült), csak emellett igen magasra szökött a társasági igényem. Éjfélig maffiáztunk. Ja, és én addig gyakorlatilag folyamatosan ettem.

Leteszteltem az új biciklis táskámat ivózsákkal. Utóbbin még kicsit dolgoznom kell, mert csöpög. És a harmadik napon jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy tekerős, mégis roppanózáras.

Második nap gőzmozdony húzott ki minket Kistolmácsra (és igen, van a táblával fotóm). Végig fotóztak minket és integettek még a vonat mellett lakók is. Mi közben a túra legfiatalabb résztvevőjével voltunk elfoglalva. Átfogó kiképzés volt gyereknótákból. És készült hang nélkül üvöltős fénykép is.

Középen Gitane, balra Kellys Kanga.

Az első megállónk a Budafapusztai Arborétum volt, innentől viszont megszavaztuk a lejtőt. Többé-kevésbé sikerült.

Vijág.

Szép vijág.

A harmadik nap volt akkor is a legkirályabb. Felmentünk egy sorompóval elzárt erdei útra. Lehagytam a tömeget és tök egyedül ziháltam felfelé a több kilométeres emelkedőn. Láttam, hogy már az utolsó fokozatban vagyok, és innen nincs tovább, csak nyomni, tekerni, bal-jobb, bal-jobb, egyiket sem lehet kétszer. Mikor felértem, elnézést kértem az ősbükköstől, amiért nem fotózom le, és a kiskorú madaraktól és méhektől a megfogalmazásért. Lefelé aztán száguldás volt, és csak reménykedni tudtam, hogy valaki más megállt lekapni a rikító rózsaszín "Vigyázz! Faszállítás!" táblát. De nem.

Itt már lazára vettük, minden második faluban sörözésbe torkollott a túra. Aztán egyszer csak megláttunk egy rendőrt az út mentén. Egészen pontosan kettőt. Szervezőnk gyorsan egysoros oszlopba terelgetett minket. Én meg mulattam magamban: a fél csoportnak nincs személyije, a másik fele meg ittas. Futni hagytak.

Ilyenkor mindig nehéz visszazökkennem a szokásos hangulatomba (nem "paraszt", hanem "gazdálkodó", Economist...).