Beküldte Raya deBonel -
Volt még rajtam kívül, aki mindig egy betűvel elnézte Orániai Vilmos nevét? Jól van, nem kell annyira nyújtózkodni.
Franciaország legmelegebb városában finoman szólva sem volt narancsérlelő időjárás, a rohadt misztrál már megint. Viszont már a vasútállomáson ez fogadott.
Olyan igazi mediterrán város lehet ez, sárga kőből épült házakkal, pergolás éttermekkel, enyhülést hozó kutakkal.
Itt speciel enyhülés helyett a frász jött rám, mert fékezett egy kocsi, és a fickó rám dörrent, hogy idevalósi vagyok-e. Egyik kezemben térkép, másikkal épp kotrom elő a fényképezőt: SZERINTED??
Azért jól esett, hogy két nap alatt kb. harmadszor kérdeztek tőlem útirányt, mert ez egyrészt azt jelenti, hogy nem vagyok látványosan rosszabbul öltözött a helyieknél (a vérpiros Pimkie-kabát, amit a párbajon is viseltem (vö. "öt rumot és a barna nadrágomat"), megteszi a hatását), másrészt meg azt, hogy megértést, segítőkészséget és tájékozottságot sugalló külsőm van.
Orange-nak akkor volt az aranykora, amikor még Arausiónak hívták. Cimberek és teutonok tanyáztak itt, akiket aztán a rómaiak csaptak szét még időszámításunk előtt. Kr. e. 35-ben itt telepedtek le a második galliai légió veteránjai. Az ő kedvükért emelték azt a csodálatos színházat, ami egy szíriai és egy török társával együtt a legjobban megmaradt hármasba tartozik: megvan a színpad hátsó fala is.
Normálisan lefényképezni persze csak a levegőből lehet.
Az idők során kifejlesztettem azt a képességet, hogy Nofra nélkül is mindig belemásszak a dzsindzsába, így bukkantam erre a pontra, ahonnan még nyitás előtt lekaptam az egyik felét.
Kissé ködös tájkép, jó szeműeknek a Mont Ventoux.
Ez maga a színpadi fal. Itt fáztam a legjobban, mert az évszázadok esői kikezdték: a kövek között befúj a szél. A fal fölé nemrég tetőt szerkesztettek, hogy ne romoljon tovább. Azért ilyet tagolt, mert így a legjobb az akusztikája. Képzeljétek el, hogy domborművekkel és mozaikokkal volt tele (amit az 5. században a vizigótok elhordtak)! A középső ajtó a porta regia, azon át csak a a főszereplők közlekedtek, a többiek a két tornyon át mentek ki-be, ahol amúgy a kellékeket is tartották.
Az előadások egész nap tartottak, és ugyanúgy kajáltak közben, mint ma a moziban. Nem volt kórus, mint a görögöknél: az érzelmeket tánccal és zenével jelezték. A franciák természetesen mind a comedia dell'artéval vetik össze az itt játszottakat.
A színház 8-10 ezer nézőt volt képes befogadni (most már inkább 8, mert a felső részéből leesett pár darab). A nézőtéren rang szerint kellett ülni: a nők és a külföldiek legfölül (ezt benéztem...), a méltóságok legalul. Van is még, ahová bele van vésve a név. Az ajtókat felül, ahol be lehet jönni, vomitóriumnak hívják, de ennek itt nem ugyanaz a funkciója, mint a lakomáknál: költői ékesszólással a hányáshoz hasonlítják azt, hogy "jön a nép be".
A színészek mind férfiak voltak, és sok volt köztük a 12-14 éves korában elhalálozott gyerek is. Nem volt túl kifinomult a közönség ízlése: amikor már nők is felléptek, a vetkőzős jeleneteket követelték, amiket aztán a császár - gondolom, attól való félelmében, hogy szobra révén ő is részesül a látványosságból, az meg nem fért össze a keresztény erkölcsökkel - betiltott. Innentől hanyatlott az érdeklődés, és 391-ben meg is szűntek az előadások.
Ez volt a kedvenc részem, mert itt nem fújt a szél. Miután a vécére is rábukkantam (kézszárító!), mindjárt jobb kedvem lett.
Csináltak még egy nagyon klassz dolgot: kis fülkékben vetítik az ókori drámát, a 19. századi előadásokat, a rockkoncerteket és a híres Chorégies-t, a helyi operafesztivált. A Dire Straits-től kezdve sok mindenki koncertezett itt.
Felmelegedve a kedvem is jobb lett. Rábukkantam olyan apró kincsekre, mint egy megkövült ókori pizzaszelet:
És volt kanalam meghallgatni a többi magyarázatot is az audioguide-on.
A középkorban, miután a vizigótok végigdúlták a helyszínt, a színház menedékhely lett. Kétezer ember lakott itt, akik persze a színházból építkeztek. A változást ismét a 19. század hozta meg: Prosper Mérimée mentette meg az enyészettől. A házakat eltakarították, és ekkor rájöttek, milyen klassz akusztikája van.
1902-től rendezték meg a Chorégies-t, aminek a neve stílusosan a görögök színházra fordított adójára utal. Sarah Bernhardt is fellépett itt, éppen azzal a Phaedrával, amihez Mucha először rajzolt neki plakátot. 1971 óta Nouvelles Chorégies-t ülnek, isteni lehet ott operát hallgatni.
Orange egyébként 1163 óta hercegség, 1544-ben pedig a hercegek valahogy Hollandiába keveredtek, ahol a családjuk a mai napig uralkodik. Na, innen jön az Orániai dolog, ami egyébként csak magyarul vicces, mindenhol máshol Orange-ból származtatják a hercegéket.
Utána elmentem a szemközt lévő múzeumba, ha már oda is szólt a jegyem. Többek között díszkáposztát találtam ott porcelánból.
Ha ezért fizetni kellett volna, biztos, hogy gyíkot...
...békát kiabáltam volna az összes míves tányérra.
A város jelmondata "Je maintiendrai", azaz "Fenntartom", nem tudom, mi ennek az üzenete egy üres virágládába helyezve.
Pöpecül restaurálták, fehéren ragyog, finom kis domborművei az elhurcolt, leigázott gallokat ábrázolják.
Ékszerdoboz elefántcsontból. Az árnyékában ebédeltem, közben jót mulattam azon, hogy a körforgalmat valószínűleg két irányban azért nyújtották meg, hogy a turisták autók nélkül fényképezhessék le.
Hát, Orange nagyjából ennyi, fél napos program. Van még egy szép operaházuk, amit a forradalom idején természetesen hazavágtak, és számomra elég nagy vonzerővel bírt a fekete kagyló sült krumplival, de aztán győzött a jobbik énem és visszamentem Avignonba várost nézni. Azonban a kagyló emléke tovább kísértett...