Beküldte Raya deBonel -
Valamikor a hét közepén fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy az élet, bármennyire kötődsz is közben bárkihez, mennyire szeretsz másokat, mennyi mindenhez és mindenkihez ragaszkodsz, függeszkedsz, lógsz és fogódzol, alapvetően one man show. Esetemben one woman.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy meg tudnék lenni barátok, család és szerelem nélkül. Hanem azt, hogy aki nem találja meg önmagában, mások segítsége nélkül a boldogságát, az nem várhatja azt kívülről.
Mostanában gyakran megrémít, micsoda kapcsolati háló szövődött körém. A Pszinen pénteken már nagyon elegem volt belőle: üveges tekintettel gyalogoltam el ismerősök mellett, majd amikor felhívott egy volt külkeres csoporttársam azzal, hogy ő most valami marketinges vállalkozásban dolgozik és új emberekben gondolkodnak (nem hangzik ez rettentő röhejesen egy 23 éves lány szájából? egyáltalán, honnan tudja a számomat? alighanem közös ismerőstől...), és hogy nem akarok-e én lenni az, nem jutott eszembe azt felelni, amit Nofra mondott utólag ("akkor miért nem egy nőgyógyászhoz mentek?" - említettem már, hogy miért szeretem ezt a pasit?), hanem udvariasan leráztam, majd ezután megszakadt a vonal, ő meg még kétszer felhívott, és most biztos tök bunkónak tart, amiért lenyomtam.
Majd míg ezt meséltem Jóanyámnak az utcán menetelve, szembejött az a szintén külkeres lány, aki még nem tudja, hogy közös hastánctanárunk van. És az, hogy a csütörtöki török buli szervezőjét, aki egy csoporttársam pasijának a haverja, öt éve ismerem a Bolyaiból... Szóval rémisztő. Le akartam rázni magamról az egészet. Aztán jött a már említett Sz., aki miatt nagyon hálás lettem mégis ezért a hálóért. De a one woman show-t fenntartom.
Lassan tíz éve már, hogy megismerkedtem a csenddel. Azzal az ürességgel, ami akkor fogad, ha kicsit hátrébb lépsz a mindennapi nyüzsgés, zsongás, pénz, piti problémák, kapcsolatok konfettizáporától. Anti-Bravia. Néma, testetlen mosolyként írnám le, amely széles vigyort vág erre az egész őrültekházára. Douglas Adams tudta: ezért játszódik regényeinek jelentős része az űrben. Kellett a hely a történeteinek, amelyeket nem tudott ennek a világnak a szabályai közé gyömöszölni.
A csend beszél: megnyugtató, erőt adó, néha nevetségessé tevő üzenetei vannak. Béke, néha keserű, de mindig szabad. Mindig megbánom, ha túl messzire szaladok előle.