Ómen

Ma végérvényesen magam mögött hagytam a freemailt. Azért megmozdult bennem valami, mégis egy 5+ éves kapcsolat vége ez, de hát ennyi volt benne és nem több. Tudni kell észrevenni a jeleket, és tudni kell abbahagyni.

Amikor egyszer lefagyott gördítés közben, azt még könnyű szívvel megbocsátottam. Amikor hatszázadszor is, azt már nehéz szívvel egy "k... anyád!"-dal díjaztam, de azért akkor sem gondoltam, hogy odáig fajulnak a dolgok, hogy...

Úgyhogy most szakítás után vagyok, édességhiányom van, befaltam egy tányér mézeskrémest, és halogatom, hogy edzeni menjek, mert előbb ki akarom önteni a szívemet... hogy megszabaduljak a fájdalomtól és a kételyektől... jól döntöttem? Vajon gmail nem fog ugyanígy ellustulni, nem fog ugyanúgy eltűnni a kapcsolatunkból a frissesség, az újdonság varázsa? Vajon fogom még egy év múlva is érezni azt a bizsergést, ami most elfog, valahányszor belépek?

Vajon nem fog-e ő is reklámokat villogtatni igazi értékek helyett? És mi lesz, ha ő is lenyeli majd a fontos leveleket? És nem fog freemailes fiókom feltámadni haló poraiból, lerázni magáról a spamek halmait, ami alá eltemettem a tudatalattimban: mi lesz, ha megrázza magát, égő szemeit rám mereszti és alkoholtól szagló szája azt kérdezi majd: "Miért hagytál el, te céda? Látod, mivé lettem nélküled!"

Lesz-e erőm azt mondani: túl jó vagyok hozzád?

Az első levél a listán, miután átállítottam a címemet: "Medve: Re:Re:re [2] már megint kezdik". Egy új korszak hajnala.