Nofra

A pa-sas meg van róla győződve, hogy mi rokonlelkek vagyunk. Néha szeretnék is olyan lenni, mint ő (egy pillanat alatt felmérte, hogy Carlos valójában egy osztriga, és neki is állt feltörni), máskor viszont egyáltalán nem érzem magamat hozzá hasonlónak. Én már nem tudok egy beszélgetésen kívül ücsörögve figyelni a többieket, pedig ez nem rossz taktika: ő is így tud meg annyi mindent másokról (persze leszámítva a guglizást). A főnix jelzőt is ajándékba kaptam tőle: állítólag a korábbi verseim és a mostani hangulatom között történt egy újjászületés. Ezt aláírom (közvetlen eredője volt ez a 2453 napja történteknek), de akkor is váratlan és jólesik, hogy ilyen sokra tart.

Szeretném, ha ő lenne nekem a "báty" szerepét betöltő idősebb barát, aki hoz nekem jó zenéket (most például Vanessa Mae-t), hogy hallgassam meg, lehűti a fejemet, ha kell, de tudja, mikor kell mégis forrongani hagyni. Ilyenkor sajnálom, hogy egyke vagyok, de születésem után már akkor sem tudtam volna változtatni ezen, ha nem lettem volna megátalkodottan önző és nem igényeltem volna kezdettől fogva egy teljes embert személyiségestül, gondolatostul, időstül, értékrendestül. Most kezd ez a dolog borulni nálunk, ebből is vannak a konfliktusok otthon. (Őszintén szólva nem tudtam, mire megyek ma haza: a cuccaim az utcára dobálva, esetleg a szobám lelakatolva, vagy vendetta gyanánt nincs kaja a hűtőben?)

Fura, hogy eddig nem voltak "kamaszlázadásaim", egy-két kósza ordítozástól eltekintve. Elég baj, hogy ez most jön elő, amikor már évekig erősített hangszálakkal és a hazai PR-szakma egyik fejese által csiszolt prezentációs képességekkel felvértezve támadok. Szegény Jóanyám nem tud velem mit kezdeni, egyszerre vagyok zabolátlan csikó és elektromos rája, aki mellesleg szervál... szóval kész állatkert vagyok, kár is tagadni. És ehhez járul még a pa-sas.