NML

Avagy Nem Mi Lennénk.

Annak idején ferences szervezésnek hívtuk, a gólyatábor idején átminősült külkeres szervezéssé, de beszélhetnénk mensás érkezésről vagy a Kék Rózsa előtti fél órás latolgatásról, miszerint hol legyen az afterparty. Lényeg, hogy az emberi természet inherens eleme a kicsit elbénázás, a szötymörgés, a félreértés meg a jó-lesz-ez-így-is-egyelőre. Az, hogy ennek ellenére fajunk egész messzire jutott, örvendetes, a környezetszennyezést, az egymás elleni erőszakot és Fluor Tomi népszerűségét tekintve pedig még örvendetesebb, hogy az ezentúl csak NML-nek rövidített rákfene miatt nem haladunk még gyorsabban.

De van persze saját, házi használatú NML-ünk is. Indulásunk Horvátországba úgy nézett ki, hogy az előző este buli volt Ramééknál. J. anagrammája, akit az egyszerűség kedvéért csak Mr. Alkoholként fogok emlegetni, mindjárt elsőre egy Metaxa-gyömbér-narancs koktélt nyújtott át nekünk kétdecis műanyagpohárban, amit hamarosan egy Brandy Sour követett. Az ezutáni kreációk olyan gyorsan elfogytak, hogy már nevet adni sem volt módunk nekik. Utólagos rekonstrukció alapján a legalattomosabbak a barackpálesz-szóda-whisky, illetve a fertőtlenítésre is használt kerítésszaggató curacaóval szifonba töltve. Én ez utóbbit már a fürdőszoba védelmében vészeltem át. J. eközben bulit csinált odabent, bár első zenei választásait üvöltő tiltakozás fogadta az állítólag "bájos, egy éves lemaradásban lévő" tömeg részéről. Ezen lehet persze vitatkozni, de a végén úgyis a közönség ízlése dönt. Úgy tudom, azért kerekedett valami tombolás a dologból, mert J. kitáncolta az alkohol ráeső részét, és tudott rám vigyázni, akinek még illuminált állapotban is kifinomult a zenei ízlése. Kicsit zombifilmesen jutottunk haza: tántorgó alakok zsongták körül a taxinkat.

Ezek után el lehet képzelni másnapi pakolásunk hatásfokát és indulásunk sebességét. Mindenesetre amikor ideértünk Jóanyámhoz és ő sárgadinnyével kínált, kis híján úgy reagáltam, mint Szabó Győző a kumiszra. Gyorsan elköszöntem, megállapodtunk, hogy a sorsdöntő bemutatás majd inkább hazaérkezésünkkor lészen, felszereltük Gitane-t és (munkanéven) Caprit a harci szekérre, és (először) elgördültünk az utcán csodálkozó óvodás kisfiú és két apukája szeme előtt.

J-nek remek ötlete támadt: álljunk meg a benzinkúton és fújjuk fel a biciklik kerekét, hogy jó kemények legyenek. Hány bar kell Gitane kerekeibe? Tudtommal 7, feleltem magabiztosan, elvégre vékony országúti járműről van szó. Igen ám, de ahogy a Káma Szútra mondja, a nyúl nem illik az elefánthoz, vagyis Gitane szelepének egy kis rásegítésre van szüksége, hogy pontosan illeszkedjék a levegőfújó készülékhez. Legutóbb be is szereztem egy ilyet, csak aztán jó érzékkel otthon hagytam. Így esett, hogy másodszor is elgördültünk a csodálkozó óvodás kisfiú és diszkréten mosolygó két apukája előtt.

A hátsó kerékbe véletlenül, ám biztosan beleszaladt több mint 8 bar. Az elsőnél kicsit nehezen ment, de amikor végre sikerült rászorítani, a bicikli mellett guggolva drukkoltunk, a mutató az ö... DRRBANGGG! A gumi óriási robbanással kidurran, Maitai egyik munkaeszköze (gy.k. bal fülem) csengetéssel jelzi a műszak végét, csüggedten bámuljuk a cafatokra szakadt belsőt. Hm. Az egyik opció, hogy harmadszor is elgördülünk a megnyúlt arccal értetlenkedő óvodás kisfiú és kajánul röhögő két apukája előtt. A másik, hogy megpróbáljuk talpra állítani Gitane-t. Vasárnap dél körül működő bicikliszervizt kell találni Budapesten. A történelem ismétli önmagát, a már megénekelt telefon beizzul. Rátalálunk a Hűvösvölgyben állomásozó Cserny mesterre, aki a kedvünkért kinyitja pedánsan felszerelt műhelyét.

Ez igazából külön bejegyzést érdemelne. Az öreg szaki mindent, de mindent tud a biciklikről, a racsnimról ránézésre megállapítja, hogy új, mert ezt a típust csak másfél éve gyártják, szakértő szeme elől nem rejtőzik el kotyogó középrész, sem nyolcas a hátsó kerékben. Apró alkatrészek garmadája lehet a precízen felcímkézett rekeszekben (legutóbb Jóapámnál láttam hasonlót ellenállások terén, ezért van tippem a megszállottság fokát illetően), melyek közül az egyik fiók a "Dolgok" nevet viseli. Az adott környezetben ennek NAGYON ütött a humora. Egyébként is olyan feliratok vannak a falon, mint például "kéretik felhívni a kedves vevő figyelmét, hogy ha elviszi a villát és otthon barkintja be, garancia huuusss...". Gitane hamarosan újdonatúj keréken gördülve folytathatta légi pályafutását, és gazdagabb lettem egy értékes ismerettel, miszerint kerékpárom bringám (basszus, az együtt töltött hétnek megvan az ő hatása, lassan már én is azt fogom mondani, hogy klitorisz) kerekei maximum 6 barra vannak hitelesítve, bár a jó állapotú gumiba kétszer annyi is belefér.

A rövid intermezzo után már voltunk annyira jó egészségben, hogy kajára tudjunk gondolni, ezért megálltunk az Albapark étteremben, ahol úgyis mensás kedvezményünk van. Szakiék irtó profin megcsinálták, ki se nézné az ember egy autópálya melletti étteremből, iszonyú igényes a belső, a személyzet kedves, és a kaja is finom, meg főleg sok. Le a kalappal. A wc-ben a légpengés kézszárító meg tényleg megér egy százast.

Miután még kávézni is külön megálltunk ("Azt miért nem lehetett az Albaparkban?" - kérdezte Jóanyám, akinek figyelmét itt felhívtam a férfi és női módszer eltérő mivoltára, bár asszem, azt nem említettem neki, hogy a Marchéban citromfű nő az asztalon, amiből Maitai szeret legelni), megállapítottuk, hogy utunk első 150 kilométerét 5 óra alatt tettük meg. A felismerés hatására úgy belendültünk, hogy Zadarig meg se álltunk. Igaz, undorító, rusnya, gusztustalan esős idő volt, de pont amíg kiszálltunk nézelődni, elállt.

Végre tenger! Sikerült J-nek újat mutatnom (a tengeri orgonát meg a Naprendszert, amiből mindjárt Facebook-profilképet is sikerített nekem), sikerült magamat is meglepnem (azzal, hogy a bekészített 32 gigás, vízálló SD-kártyát otthon hagytam, és csak egy olyan 2 gigás van nálam, ami még tele van a legutóbbi családi rendezvényen készült gyertyagyújtós videókkal), és sikerült úgy beparkolnunk egy fenyvesliget közepébe, hogy nem hajtottunk aknára. Aki járt már velem Horvátországban, az tudja, hogy ez nagy szó.

És ekkor derült ki, micsoda hátrány, hogy J. még kevesebb, mint két hónapja van velem, és még csak a Viszlát, és kösz a halakat!-nál tart: képes volt úgy eljönni egy hetes tengerparti nyaralásra, hogy nem hozott magával törülközőt. Ugyan mi nem csak egymás terminológiáját, hanem egymás fogkeféjét is hajlandóak vagyunk használni, de az éppen jubiláló korfus törcsim felülete azért, különösen egy kifejlett hím viszonylatában, véges. Magyarán kénytelenek voltunk egy Lidliben pótolni a hiányt. Amit végül vettünk, 90x50 centis példány, kár, hogy három darabban.

Na de másnap reggelre minden jó lett, kisütött a nap, rájöttem, hogy egy dombtetőre parkoltunk, ahonnan egyik irányból sziklacsipkés hegyek, a másikban falatnyi tenger látszódik, hirtelen felindulásból integettem egy arra járó motorosnak, aztán biciklire pattantunk, letekertünk a partra, megittuk az első és utolsó normális horvát jeges kávét és beosontunk a tengerbe. Ekkor kezdődött az az érzésem, hogy talán NML, de ennél sokkal jobb nem lehetne az élet.