Beküldte Raya deBonel -
Tea SIG-en voltam (korábban Bolyain is, de az említésre sem méltó, végig az A Book About Something Else című, ma reggel eszembe ötlött novellán dolgoztam), és ipari mennyiségű tea és földimogyoró elfogyasztása után/közben megütközve hallgattam, amint tüneményes, pubertáskorú gyermekek szülei bevallották: a gyerek voltaképpen idegesítő állatfaj.
Megint közléskényszerem van, ugyanis nem hiszem, hogy sikerült elmagyaráznom: én azért nem tudok a gyerekekkel bánni, mert nem vagyok elég messze tőlük (sem korban, sem mentalitásban), ezért maguk közül valónak kezelnek. Mivel egyke vagyok, gyakorlatilag folyton felnőttek között vagyok születésem óta. Amióta képes vagyok bekapcsolódni a "felnőtt" társalgásba, a társaságban lévő gyerekek állandóan engem néznek ki játszópajtásnak. Érdekes, velem egykorú elődeik gyerekkoromban sose fogadtak be, akkor sose akartak játszani velem. Kivételt képezett Karcsi nagybátyám volt barátnőjének fia, aki tíz évvel ezelőtt szerelmet vallott nekem mindjárt az első találkozásnál.
Szóval én nem szeretem felnőtt társaságban a bébiszitter szerepét játszani, pláne ha többen vannak, és én csak az életnagyságú plüssmaci lennék számukra. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ne lennék meggyőződve saját felnőttségemről: egészen pontosan meg vagyok győződve az ellenkezőjéről.
Na de vissza a gyerekek idegesítő mivoltához: a terhesség egy nőnek szívás, főleg, ha értelmes és karrierre vágyik. A szülés szívás. A csecsemőkor szívás. A kicsit nagyobb kor szívás. A kamaszkor vákuum jellegű. A felnőttkor meg teljesen lutri. Akkor meg mi a fenének vállal az ember gyereket?
Hát főleg azért, mert a fentiekkel nincs tisztában, amikor meghozza a döntést (vagy ő, vagy a szerelmesen pislogó érett petesejt s a fickós kis ondósejt). Vagy ki tudja, él benne a kötelességtudat, netán a leendő nagyszülők nyomickolódnak. Ad abszurdum már az összes barátnőjének/osztálytársának/szomszédjának van, és a cégtől is mindenki gyesen van, akivel együtt kezdett. A legritkább esetben azért, mert már szétfeszíti az anyai ösztön, és kész mindent vállalni a gyermekáldás (?)ért.
Aztán jó esetben mégse bánja meg a dolgot, mert pozitívba billen a mérleg: jönnek az első "ha megnövök, feleségül veszlek, anya"-k, anyák napi béna kis rajzok, megnyeri a kölök a karateversenyt, vagy 180 fölé nő, ami egy apa szívét automatice megdobogtatja, ilyesmik. Rossz esetben a kölök tök béna, vagy nem akar örömet szerezni, vagy akar, csak a szülő nem veszi észre. Annyi ember van, aki a halálos ágyán (sem) békül ki a szüleivel, netán ágy sincs, csak egy csendes éj az öregek otthonában, amikor szó benn, hang fenn, lehellet megszegik. S a bárd emelkedik.
Nem egy poétikus téma ez: a gyerekvállalás nem gyönyörű hivatás (legalábbis én nem úgy látom), hanem saját esendőségünk (mondjuk ki: röhejesek vagyunk itt a Földön) legteljesebb megélése. A csokit mindig a legszebb ingünkbe kenik bele, pont a fontos állásinterjú előtt lesznek lázasak, mintha éreznék: ha hagyják, hogy a mamának ez most sikerüljön, többé semmi sem lesz a régi. A bébiszitterek korát éljük: mindenki fizet azért, aminek örülnie kéne, hogy maga csinálhatja. A szegény gyerekek három nyelven mekegnek egy kis szeretetért, és ha nem megy, hát üsse kavics, hiperaktívak lesznek.
Ha sok össze nem függő, levegőben lógó, hamis vagy gonosz állítást halmoztam fel ebben a bejegyzésben, azt tudjátok be a teobromin-túladagolásnak. Mindazontáltal én ezt mind így gondolom, csak meglepődtem, hogy gyakorló anyáknak sem sejlik fel szelíden mosolygó arcuk fölött a mártíromság glóriája. Mégis egy Földön élünk mindannyian.