Beküldte Raya deBonel -
Üdv néktek, rajongóim és olvasóim, hölgyeim, uraim és minden egyéb!
Ezek az első sorok, ezek mindig a legizgalmasabbak... én már csak tudom, jó pár blogot félbehagytam már. A későbbiek sose voltak már olyan érdekesek, bár lehet, hogy ez csak az én életem, ami nem tölt ki egy ekkora képernyőt. Még most se vagyok biztos benne, hogy eltalálom az arányt a saját életem kiteregetése és a szereplőim (mert akár tetszik, akár nem, most már mind azok vagytok, kedves ismerőseim!) személyiségi jogainak védelme érdekében.
Egyáltalán miért is ír az ember blogot? A napló, az saját magamnak szól. Ez meg... nem szeretném, hogy akik benne vannak, elolvassák. Nem ismerek híres bloggereket, nem fogok linkeket dobálni, hogy aszongya "nézzétek, voltam a himihumi-nál, és itt az ő blogja, nézzétek meg, hogy nála is én voltam!" Egyszer volt egy blogom, amit a Tibi megtalált, és nem örültem neki. Tibi, te holnap Párizsba mész, tessék pakolni, ahelyett, hogy itt legyeskedsz!
Tegnap a Platánban voltunk, pedig a Romkertbe akartak menni többen, de ott nem volt még semmi. Visszafelé jövet volt egy élményem, amiről korábban azt gondoltam, hogy megfelel Jóanyám ideájának az "ökörködésről" (ld. lentebb), de mindegy. Annyi volt, hogy a locsolófejek a járdára szórtak a fű helyett, mi meg ugráltunk, kerülgettük őket. A Marcell nekem is jött.
Régebben, amikor nyaranta még nem piacvezető-kisvállalkozásfellendítő-Mercedes cégecskéket lendítettem fel, hanem otthon unatkoztam kétkapura, akkor Jóanyám mindig azt ajánlotta, hogy menjek a "plázába ökörködni" a barátnőimmel. Ekkor én menetrend szerint kiakadtam, hogy ki ez a nő, ennyire ismer csak, hogy nekem ez szórakozás? Nemrég derült ki, hogy ő ezalatt kávézóba beülést, beszélgetés és röhögcsélést (mondjuk ez, mint egy program célkitűzése, elég furán fest, vö. "menjünk már el egyet röhögcsélni") értett, én pedig pontosan ezt, az egymás gyaloglás közbeni lökdösését. A fogalmak tisztázása nagyon fontos, mint azt már Neményiné tanárnő is megmondta kommunikáció alapjai órán.
Megszakítjuk adásunkat: telefon Sanyitól, a WID zenekar gitárosától, akik az énekesnő-hirdetésemre válaszolnak. Nem egészen azt játsszák, ami nekem kell (inkább metálosak kicsit, és se dob, se szinti), de azért elmegyek majd hozzájuk próbálkozni. Ez a zenekarbanakarokénekelni dolog olyan új nálam, hogy még a tesztgondnokakaroklenni dolognál is később szárad majd meg rajta a lelkesedés. Elnéztem (milyen szelíd ige ahhoz képest, hogy üvöltve ugráltam a második sorban, csatakosan, fájó bordákkal jöttem ki és elhagytam az egyik melltartópántomat) Manu Chaót a Szigeten, és arra döbbentem rá, hogy nekem ez kell. Ott akarok állni egy színpadon, énekelni a számaimat, ha kihagyok egy sort, hallani, ahogy a közönség kisegít, egy karmozdulattal sikoltoztatni őket, és tudni, hogy ha közéjük ugranék, nem nyílna szét a tömeg. Annyi a szépséghiba, hogy a Szigeten ehhez kengurunak kellene lenni, akkora helyet hagynak az In-Kal-osoknak. És a bodysurfing amúgy is tilos.
Kaptam egy másik emailt is, az Infinite pedig pop-rockot játszik, egyelőre feldolgozásokat. Az is érdekes lehet, majd írok nekik. Nahát, pedig őszinte voltam, semmi tapasztalatom nincs, és ezt be is írtam! De Sanyinak legalább a hangom tetszett.
Vajon Jóapám rábukkan valaha a blogomra? És tudni fogja, hogy ez most a tulajdon lánya?