Beküldte Raya deBonel -
Rájöttem, hogy velem mélységes igazságtalanság történt. Amit másokkal színészverseny néven komoly (?) tétért csináltatnak, azt nekem legsérülékenyebb kamaszkoromban, Földessy Margitnál kötetlenül (?), személyiségfejlesztő (??) célzattal muszáj volt. És még fizettünk is érte. Most persze már szívesen kipróbálnék egy ilyet, lehet, hogy szülinapomra beújíttatok magamnak egy Beugró társast, ha megígéritek, hogy játsztok velem.
Nagy várakozások nélkül mentem, mostanában nem szokott nekem bejönni ez a színház dolog, még ha szuperlatívuszokat olvastam is róla. Másfelől volt bennem egy remény, hogy az "amatőrök" jobban el fognak szórakoztatni a bennük rejlő kincsekkel, mint a profik, akik már mindent kiárultak. Hát itt van, amire jutottam. Kellemes három órát töltöttünk el (az éktelen füstöt leszámítva) az első sorban. Éreztem, hogy szükség van ránk, mint nézőkre.
Névvel fogom említeni a szereplőket, gondolom, amúgy is ezért csinálják.
A mezőny bemutatásakor már ott kezdődött a pofaleszakadás, hogy alig volt köztük, aki idősebb lett volna nálam. Azt pedig továbbra sem értem, hogy miért a művészi önkifejezés elengedhetetlen eszköze a cigaretta még a színpadon is...
Az elején csoportos játékokkal kezdtek: legyél halraj, legyél te a vezető! Legyél állatkerti állat! Apró szemcsékből állnak össze lassan a jellemek.
Kis-Kovács Luca a teljesen tehetségtelen lány (kábé: kedvencei a Hair és Shakira, szereti a vidám filmeket és az olasz kaját, kereskedelmi szakközépbe járt), aki kitalálja, hogy színész szeretne lenni, és próbál kitalálni valamit, amitől érdekes lesz. Játszik. Erőlködik.
Bordi Gábor, Tóth Noémival együtt, a sablon, standard fiú és lány. Semmi extra. Viszont amikor elérkezik az a feladat, amikor egy hozott számot kell úgy playbackelni, hogy abból kiderüljön, miért azt választottad, Gábor elzsonglőrködi a "Jártam keleten, jártam nyugaton" kezdetűt, és akkor egy pillanatra beleszeretek. Ezt kell egy színésznek csinálnia, basszus, szerelembe ejteni a közönséget. És nem csak az ellenkező nemet.
Utólag döbbentem rá, hogy a fiúkat olyan szemmel néztem, hogy mennyire örülnék, ha belém szeretnének. Ezért nem tetszett Király Róbert. Nofrának ő volt a kedvence, még a kezét is hajlandó levenni a vállamról, hogy tapsoljon. Szerintem is jól játszott, de csak játszott. És nem volt tőle szimpatikus. Olyan mértékig egoista (valamiért Kulkát juttatta eszembe, ami voltaképpen dicséret, mert isteni színész), hogy nem érezném jól magam mellette.
Gábor még gyerek. M. Nagy Domonkos igazi retro úriember és van benne fantázia, de szintén csak játszik. Rábaközi Tamás, aki a végén továbbjutott, akkor jelent meg számomra, amikor egy instrumentális számot hárfázott és beatboxolt végig. Hogy Hajdú Zoltán miért jutott tovább, azt nem is értem. Amikor arról panaszkodott, hogy az emberek erre a kérdésre nem tudnak válaszolni, nekem viszketett a tenyerem, hogy megkérdezzem: te mi izgalmasat csinálsz?
De akinek külön bekezdést is nyitok, az Bödők Zsigmond. Nemcsak igazi csapatjátékos és bevállalósan eredeti, hanem - a magasságától eltekintve - eszményi hím is. Róla el tudom képzelni, hogy szerenádot adjon. ((Persze ennek a pozitív véleménynek személyes háttere van: kínos mértékben emlékeztet életem egyetlen kihagyott pasijára, akit kicsit azóta is sajnálok, aki viszont azóta átlényegült a fejemben egy jelképsűrítménnyé, mindent egyesít, amire én vágyom: kaland, érzékiség, lélek, fantázia, bátorság, mégis mindezt önmagából való kifordulás nélkül... de mivel soha nem is ismertem annyira, ez a katyvasz, amit most ideömlengek róla, nyilván királylányi képzeletem terméke, ő egyáltalán nem ilyen, és különben se kellenénk egymásnak.)) Sajnáltam, hogy nem jutott tovább.
Marton Esztert is sajnáltam. Ő volt a legidősebb, negyvenegy évesen, túlsúlyosan valószínűleg nem lesz belőle magyar Susan Boyle, nem is használ ki minden lehetőséget (pl. középiskolai évzárón nem veszi fel a tanár szerepét), de a szemén látni, hogy van benne mondanivaló, nem is kevés. Ha nem színész lenne, akkor fazekas. Nem önmagát formálja, hanem a világot.
És ott volt a Hella. Először csak kicsi és furcsa, aztán már kicsi, részeg és furcsa. Hella olyan típusú lány, aki élete legfontosabb napjait mindig elszúrja. Vannak ilyen fajta emberek. A legjobb barátja esküvőjéről elkésik (minősített esetben ő a tanú), az állásinterjú előtti éjszaka bulizott és valami rejtélyes tárgynak való ütközés folytán monokli éktelenkedik a szeme körül. Turkálóból öltözködik, táncolni-dalolni se szégyell. Nagyon eredeti és tehetséges. De nem lesz belőle színésznő sose, mert ahhoz túl zakkant, hogy megtanuljon és tisztességesen elmondjon egy főszerepet.
Hellát lassan kiközösítik. Ahogy egyre részegebb és egyre kínosabb lesz, először szankciókkal illetik, majd a műsorvezetők kvázi engedélyt adnak a szereplőknek, hogy csípjék ki maguk közül. Nekem eddig se terjedt volna a toleranciám, viszont ameddig igen, addig nagyon érdekesnek találtam. Szívesen megismerkednék egy olyan lánnyal, aki említésre méltó szerepként "a civil Hellát" írta be.
Közben a rendezők egymást fényképezik iPhone-nal.