Beküldte Raya deBonel -
Tegnap indult A Nagy Fogyás, amit már nagyon vártam. Nem mindenki szeret kövér embereket nézni, én igen. Már kedvencem is van. Egyrészt ő egy pozitív, jóravaló ember, másrészt meg csak tisztelni tudom az elszántságáért. Nekimegy az emelkedőnek, még ha egy terepjáró is van rákötve a derekára (?), amit nem lehet igazán behatárolni, de azért elhisszük, hogy ott van. És ő fogyott a legtöbbet az első héten. Tizennégy kilónyi rezgő akarat.
Én sose voltam 194 kiló, de nekem is kilátástalannak tűnt a fogyás annak idején. Sok ember jelentkezett ebbe a műsorba, mert úgy látszott, könnyebb lesz annak, aki odabent, Norbi, Alexandra, meg gondolom orvosok felügyelete alatt fogyhat, mint aki magára van hagyatva, és még csak egy tévékamera vádló objektívjével sem kell farkasszemet néznie, ha kilopakszik a hűtőhöz éjszakánként.
Gondolkoztam, hogy én vajon kinek a csapatában szeretnék lenni. Először azt gondoltam, amit István: nekem egy ilyen mitugrász fogyiőrmester, mint a Norbi, ne dirigáljon. Csakhogy annyival hatékonyabbnak, képernyőre valóbbnak látszik egy kőkemény, tiszta, férfias kiképzés, mint Szandra: "miben tudnánk segíteni egymásnak" anyáskodása. Ha fogyni akarok, az legyen egy brutális büntetés a "vétkeimért", ne bánjanak úgy velem, mint szegény beteggel.
Azt viszont biztos nem csináltam volna, mint a Zsófi, aki most kiesett. Azért szavazták ki (pedig milyen kis nádszál a többihez képest, csak 95 kiló), mert folyton elégedetlenkedett, nem örült, hogy Alexandrához került, és nagyon visszahúzta a többieket is. Teljes mértékben megérdemelte. Én bízom magamban annyira, hogy nem csinálnám ezt sehol: ha egy kevésbé jó csapatba kerültem, akkor megpróbálom ezt nem éreztetni a többiekkel, és igenis felhúzni magunkat a legjobbak közé. Pörögni kell középen, mint egy kis propeller, és akkor fel tudunk szállni.