Beküldte Raya deBonel -
Régóta mondom már, hogy öregszem. Akárhova megyek, mindig találkozom ismerőssel. Még sose vonzott annyira a kultúra, hogy este menjek múzeumba, de az első alkalommal máris összefutottam egyik bolyais tanárommal.
Ramé azért jó, mert van helyismerete a Szépművészetiben, továbbá a teremőr nénik annyira szeretik, hogy egyikük mindenáron ránk tukmálta a harmadik Frey Wille reklámcsokit is, így teljes lett a kollekció. (Gondoltam, este odaadom az egyiket Nofrának. Mivel pont úgy jöttek ki a színek, megkérdeztem, melyik a kedvence a közlekedési lámpa színei közül. Azt felelte, mindegyik. Tud valamit a srác.)
Gyorsan feltérképeztük a lehetőségeinket: reneszánsz Firenze-Velence, Moreau, Mucha és egyiptomi tárlatvezetések, ingyen henna, Frey Wille-bemutató (nem tagadom, nagyrészt ez motivált, amikor az Exitben meglátva a hirdetést visítva nyilatkoztattam ki, hogy érdekel a rendezvény) és kapcsolódó paraván előtti fényképezkedés. Okosak voltak, minden képből annyit nyomtattak, ahány ember szerepelt rajta, lásd még kproaktív konfliktuskezelés.
Később ez a hihetetlen tárház kibővült még a szőlő-, sajt- és aprósütemény iránti módszeres po(r)tyázással és a pincérek jól időzített megrohanásával. Hamar felfedeztük, hogy az egyetlen ízlelőbimbóinkhoz méltó italt málnaszemekkel jelölték meg, és onnantól kezdve rá se fütyültünk azokra a tálcákra, amiken már csak pezsgőspoharakba töltött kóla volt.
Moreau olyan festő lehetett, amilyen fordító én szeretnék lenni: művelt és gazdag családból származott, szakmájában kivételes módon nem nyomasztotta sem anyagi gond, sem betegség, sem feleség és gyerekek. Szóval azt festett, amit akart: Michelangelo Dávidja ihlette relatíve nyápic Herkulest, tetovált Szalomét (ezzel reklámozzák a kiállítást), de szerintem a mintákat csak azért tette rá utólag, mert rájött, hogy anélkül kicsit gyenge, és személyes kedvencemet:
Persze befolyásolható vagyok, csak azért ezt választottam, mert azt írták róla, hogy korabeli kritikusai szerint a 19. század egyik legjobb festménye. Nagyon tetszenek a reneszánsz ruhák, csak ne egy levágott fej lenne a kiegészítő.
Gustave Moreau: Trák lány Orfeusz fejével
Meg hát hazudok is, mert az egész kiállításon a legnagyobb pillanat az volt, amikor megláttam a 3x3 képből álló sorozatot, három Ádám, három Hésziodosz, három Káin, és oszloponként is olvasható, tiszta Raven...
Aztán hennáztattunk is. Érdekes anyag: eukaliptusz-illata van, belopózik az ember orrába, mint a színe a bőrbe. Ott és akkor még csak az látszott, hogy a festék jól megrepedezett a kezünkön, és ahol lejött, ott bizony egyáltalán nem fogta meg. Jól le is dörzsöltem, alig látszott belőle valami. Ma reggelre viszont szépen bevörösbarnult.
A bemutató úgy kezdődött, mint egy kitartó snowboardos: negyed órát csúszott. Aztán megjelent Csisztu Zsuzsa, tíz percig kérdezgette magát Frey Willét, aztán egy szintén külföldi fazon próbált meg fonetikusan felolvasni valamit, utána pedig beszökdécselt két táncos, és az Amélie (imádott) dallamára forgolódtak kicsit.
Yann Tiersen: La Valse d'Amélie
Mucha pedig szokás szerint gyönyörű, bár valahogy Barcelonában szebben világították meg őket. Megnéztünk még egy kortárs kiállítást, amit elvileg Mucha inspirált, de nem tudtam nem észrevenni, hogy mindegyik nőalak anorexiás botsáska az eredetiekhez képest. Beírtam a vendégkönyvbe, meg a szakdolgozatba. A domborulatok őrkutyája vagyok.