Mononokehime

Jó estét! Tudornál voltam, meg "kellett" néznem a Mononoke hime című animét. 

Először néztem életemben filmet japánul, és nagyon felemelő érzés volt, hogy két és fél év tanulás után értettem a "tabenakute mo iidesu?" (Megehetem?), illetve az "eiga ga suki ja nai noo" (nem szereted a filmeket, igaz?) mondatokat. Bővült a szókincsem is: ningen=ember, ikusu=háború, shina=halál. Nagyjából ennyivel le lehet írni az egész film cselekményét.

Ja, és ahhoz képest, hogy rettenthetetlen harcosokról van szó, akik habozás nélkül benyúlnak egy nagy kupac kopasz kukac közepébe, továbbá irgalmat nem ismerve csapkodják, lövik, rúgják és harapják le a patkánytól az istenig terjedő lényekről a kiálló testrészeket, szóval ugyanezek az emberek átlag tízpercenként elmondják a japán mentalitás sarkkövét képező "Bocsánat, hogy gondot okozok" mondatot.

Továbbá nagyon aranyos kis lények (úgynevezett kodoma-k) is voltak nagy létszámban, ezek kis, fehér, pucér fenekű kis szellemek az erdőben, és ha jön az Erdőisten, kitör rajtuk a Parkinson-kór.

A japános hozzáállás filmekben egész szimpatikus, azzal együtt, hogy az embernek többet kell gondolkoznia (ez az általam sokszor emlegetett magas kontextusú kultúra), mire rájön az összefüggésekre. Animénkben ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy az első jelenetben láttál egy durvára olvadt golyót, amit az elátkozott vadkanból szedtek ki, húsz perccel később pedig golyóvetőkről beszéltek, majd a főhős verejtékező arcát, elsötétült szemét lehetett látni. Hollywoodi filmben egyrészt szanaszét flashbackelnék az egészet, hogy biztos mindenki rájöjjön, hogy ez a golyó az a golyó, másrészt a hős előkapná a product placementnek köszönhető csúcstechnológiás mobilját és felhívna valakit, hogy elmesélje neki, mire jött rá.

Ez állítólag a műfaj csúcsa. Viszont nem volt happy end, és én ezt nem szeretem. Ezért is Tudor kölcsönadta a Macskafogó első részét, meg kell néznem, mert jön a következő. Jól felpakolnak ezek multimédiával: Nofrától tegnap megint két cd-t kaptam.

(a kép csak illusztráció)

Máskülönben Tudor lakása olyan, amilyennek az informatikus otthonát képzeli az ember: bemész, laptop az asztalon, kábelek mutatják az utat az ágyhoz, ahol Tudor tanyázik egy újabb laptoppal, majd bemutat téged a legkisebb laptopnak, amire a szeptemberi Mensa-tábor kézműves körében egy baglyot applikált. Az asztal alatt lábad (végre) egy tisztes dobozos PC-be ütközik. Megnézed a filmet, kezdesz hozzászokni, hogy rendszeresen bocsánatot kérsz a megtaposott kábelektől, aztán amikor kifelé menet óvatlanul bepillantasz egy nyitva hagyott vízóraszekrénybe (gondolnád te, hogy az, kis naiv bölcsész), rád tátja monitorát az ötödik számítógép...

Van ez a dolog a "kanonizált" és a "trendi" határán. Ugye én egy viszonylag értelmiségi közegben tartózkodom általában, ahol a napirajz.hu-ban illik naprakésznek lenni, az Internacionálét kortól függetlenül tudni kell, vallásosnak lenni alapjában véve gáz, és aki nem olvasta a Gödel, Escher, Bach-ot, az nem is ember. Ezek közül nem mindegyik "mainstream", de ezen a körön belül egyértelmű alapot képez a társalgáshoz. Kicsit hátrányban vagyok, mert ami ennyire alap, azt én csak azért se nézem meg. Tisztelet a kivételnek, mert a Macskafogótól IVVH se ment meg most már. Na igen, vannak a rajzfilmek, amit ezen a körön belül szeretni illik. Természetes, hogy mindenki tudja, mi-az-a-Miyazaki, és hogy a South Park a valaha volt legprecízebb szociográfiai mű az Egyesült Államokról.

Én túl sok csapatnak igyekszem megfelelni, és ennyi kötelezőolvasmány-listával képtelenség megbirkózni.