Mogyoróvaj béta

Ez a bejegyzés inkább ide kívánkozna: én nem vagyok ilyen kísérletező típus. De legalább most már azt is tudom, miért. Na jó, nem egészen igaz, hogy nem kísérletezek, de akkor olyan alapanyagokkal, amiket már unásig ismerek, és előre tudom, hogy jól fognak állni egymásnak (pl. ogrepüré). Most viszont az történt, hogy a mogyoróvajról sajnos lila ideám sincsen.

Márpedig találtam egy receptet, ami kipróbálásért ordított, főleg, hogy itthon figyel a Satay szósz, aminek az egyik alapanyaga történetesen mogyoróvaj. Az, hogy kicsit pikánsabb, gondoltam, nem fog ártani a kekszeknek, amiben úgyis nagyhatalom vagyok. Alapvetően sós sütivel voltam megbízva a családi partira (azt is előkészítettem, halavány reménysugár lett a mogyoróvaj ragacsos erdejében), de gondoltam, miért is ne.

Addig gyönyörűen ment, hogy a sűrűbb tejfölállagú Satay-t összekavartam a vajjal, cukorral, mindennel, de a gombócformálás már nem ment. Ahogy sejtem, a "mogyoró" előtag nem változtat egy vaj állagán. Szóval ragacsos kis pacnik lettek, amitől még nem estem volna kétségbe, ha a sütőben nem alkottak volna tizenketten valóságos Pangeát (a fene az amerikai mindenüket: jelszavuk az e pluribus unum, mégis mit vártam?). Ez se lett volna még akkora tragédia (szétvágni valamit könnyebb, mint összeragasztani), csakhogy olyan vékonyra lapultak, hogy átlátszott rajtuk a jégkaparó (nemröhög). És bugyborékoltak.

Persze hogy tudtam a fránya szósznak azt a szokását, hogy hő hatására átmegy mofettába! Nem tudom, miért reméltem, hogy tésztában majd jó útra tér. Mindenesetre a második adagot inkább muffinformába töltöttem, hogy kordában tartsam. Közben Nofra elropogtatta a négyzet alakúra vágott első eresztést, és miután megjegyezte, hogy törökméz-jellege van, aggódni kezdtem, ugyanis a sütőből várhatóan tizenkét darab öt centi magasságú tömény törökmézhenger gördül ki...

Bárcsak megérhettem volna ezt a csúfságot! Ehelyett azonban, arra várván, hogy biztosan megsüljenek (ennek pedig legékesebb bizonyítéka ugyebár, ha a bugyborékolás megszűntével megszilárdulnak), csak arra figyeltem fel, hogy a konyhában égett szag terjeng...

A sütőt kinyitva azzal szembesültem (szó szerint: dőlt a pofámba a meleg, leizzadtam, süvített a fejem fölött az elszívó), hogy tizenkét széntabletta fölött rotyog mérges gejzírként a nem tudom, milyen eredetű lé. (Mivel fehér volt, a Satay eredeti hozzávalói közül a kókusztejre tippelek.) Kihalásztam és fájó szívvel a kukába pottyantottam őket (ez most olyan, mint egy elbukott vizsga lenne, olyan se történt velem soha, mint ahogy olyan se, hogy egy sütemény ne sikerüljön legalább ehetőre, ha már szépre nem), majd segítséget hívtam.

Nofra konyhai tapasztalatát lélekjelenléttel pótolva összegyűjtötte a forma szélére tapadt félholdakat, majd egy kőkorszaki fazekas nyers, de elnyomhatatlan alkotásvágyával méhkas alakú halmot gyúrt belőlük. Emellett óvatosan nyolc mikroszkopikus bogyót csepegtetett a sütőlapra. "És most, feleim az Úrban, imádkozjunk!" - felkiáltással betoltam a sütőbe.

Itt kell megemlíteni, hogy eközben bőszen rotyogtattam a hagymát a tűzhelyen, ráborítottam fél kiló darált húst, "hoppácska" - mondtam, és lehúztam a hátáról a rátapadt papírt, morzsalékosra pirítottam, aprólékosan kimértem négy evőkanál fenyőmagot (egy részét a padlóról szedtük össze, a főzés okozta idegösszeroppanás megelőzésére, vö. "Ideges? Szedjen hangyát!"), két csipet szegfűborsot, satöbbi. Szokásos pásztor-jelszavaimmal ("Jössz vissza?" "Hess" stb.) terelgettem vissza a hagymákat a szakadék széléről, melynek alatta a gázlángos pokol várt volna rájuk.

Közben kisült a nyolc pici keksz, ezeken is átlátszott a jégkaparó, de remélem, sikerült érzékeltetni azt a lelkiállapotot, amikor ez már nem érdekelt. Nem kicsit. Egyáltalán nem.

Megsütök még egy adagot a muffinsütőben, de csak óvatosan, percenként nyitogatva. Ismét szembesülök azzal, amit az első adag is művelt még a teljes elszenesedés előtt: a sütik szépen feljöttek, kidagadtak a formából, majd a közepük beszakadt, mint nagyravágyó vulkáni hátság (bocs, most ilyet fordítok), és a mélyben fortyogott tovább. A trükk az, hogy akkor kell kivenni, amikor a kráter már sötétbarna, de még azelőtt, hogy szénfekete lenne. Lámpa és üvegajtós sütő nélkül elég nehéz ügyelni ezekre az árnyalatokra.

Most jött el az ideje, hogy a sütőbe (ami a képzeletemben szintén dühösen ontja magából a meleget, amiért ilyesmikkel etetem) kerüljön a méhkas. Akarom mondani, a mostanra önálló életre kelt és természetesen rosszindulatú lény. Ha egyszerre lennék ropogós és ragadós, és eddigi életemet egy tányér közepére tapasztva kellett volna töltenem, én se lennék kedvesebb. Igyekezvén minél kevesebbet leszakítani az aljából, átpaccintottam a sütőlapra, majd be a sütőbe ezt is.

Biztatóan gyűlnek a Satay-kekszek a tányéron. Egy négyzet maradt, van ugye a nyolc kör, van öt kis barna bogyó, és ha minden jól megy, lesz egy szétplaccsant sárgolyóra emlékeztető darab is. Kész geometriai állatkert. Nem is olyan rossz a helyzet. Van például egy tűrhető hústöltelékem. Aztán eszembe jut, hogy abba meg fahéjat tettem. Na mindegy.

Hozzákezdek a gombatöltelékhez, ebbe menta, zsálya és fokhagyma kerül, és RENGETEG bors, ugyanis "a gomba kívánja a borsot". Hát nem tudom, mennyit kíván, én mindenesetre tüzet okádtam tőle. Jaj, mindegy.