Beküldte Raya deBonel -
Tegnap skizofrén voltam, de mára elmúltál. Csak most meg egyedül maradtam.
Nem olyan nagy duma, csordogál az élet, az Esgueva se fagyott be (Salinger örülne, ha látná benne a kacsákat, ugyanúgy sodródnak, kiállnak magukért meg hápognak, mint a legforróbb nyárban - jó, talán többször pancsolják szét a vizet, hogy hé vazzeg, te hideg vagy), én meg nem élhetek úgy, hogy folyton azt várom, hogy valaki ellője legalább a lábamat a startpisztollyal.
És kezd érződni a Pilates hatása (kábé karácsony óta csinálom), olyan messzire nyújtózom úszás közben a lábujjaimmal, hogy az idegpályáknak egyszerűen nincs érkezésük közvetíteni a görcsparancsot, addigra már árkon-bokron hátrafeszült az aktuális lábfej.
Búcsúaktusok folynak mindenfelé, de részemről maradok a fehérbe fagyott reggeli fák vizuális nyalogatásánál. Simmelről tanulunk és arról, milyen szépen illeszkedett Marx, Weber és Veblen láncolatába. Csomó szakállas öregember, de jobban tudták, miért akarok magas sarkúban járni, mint én magam.
Nem maradtak most itt magas sarkúim, csak néhány aligpicinyke, meg hát az obligát térdig érő csizma, a mokasszinos, rojtrepkedős. Repke sarkú vagyok, vinne még feljebb is, ha nem félnék a magasban.