Beküldte Raya deBonel -
Ez most olyan lesz, mint egy szinkronblogolás: ahogy hazaér a moziból, minden blogger géphez ül az Élek és szeretek (Yo, también) kapcsán.
Az eredeti cím azért zseniális, mert kétféleképpen érthető, mint maga a film is: nézheted úgy, mint egy (számomra nem túl hatásos) esélyegyenlőségi kampányt, "van köztük egy nagy különbség: az egyik fiú, a másik lány", vagy nézheted szerelmesfilmként, ugyanis a főszereplő hölgy valószínűleg akkor is vonakodna belekezdeni egy véletlenül egészséges és boldogságot hozó kapcsolatba, ha az illető fickó nem lenne Down-kóros. Szenvedős szerelmesfilmet láttunk már sokat, ami itt extra: a humor politikailag inkorrekt forrása.
A dolog érdekessége, hogy (ellentétben a Carla új élete gyönyörűséges színészeivel, akikről nem is tudni pontosan, mi "bajuk" van) a férfi főszereplő is Down-kóros, bár úgy sejtem, enyhébb eset lehet, mint a többi szereplő. A beszédén mindenesetre hallani, de azt nem tudtam megállapítani, mennyire értette, miért vicces, amit éppen mond. A többieknek beépítettek a filmbe egy táncfoglalkozást, ahol párhuzamos cselekmény zajlik, tánccal beszélnek, isteni zenékre.
Nem sokat tudok róluk, de veszélyesnek érzem, hogy mennyire intenzív és teljes életet tudnak élni érzelmileg, miközben az agyuk ki tudja, milyen szinten van. Nagyon tanulságos a szülők őrjöngése, amikor pici gyermekük párt választ: az látja "jól", aki attól fél, hogy a gyerek a tudatlansága miatt esik áldozatul, vagy az, aki csak érez? A főszereplő is eljut addig, hogy nem lenne vajon jobb neki, ha olyan lenne, mint az "átlagos" Down-kórosok, ha már "átlagos" ember nem lehet, és "átlagos" nőkre nem vágyhat? Megrekedve két világ között, megbélyegzett külsővel, de - mekkora közhely - sok "normálisnál" nagyobb beltartalommal.
Jólesően ismerősek voltak a spanyol szövegek ("vale", "hija", "tío", "claro" és a többi töltelékszó), helyszínek (főleg Madrid, Sevillát és Huelvát nem ismerném fel, utóbbiban nem is voltam), reáliák (a turrón (döntően karácsonyi nugát), amit röviden nem lehet máshogy szólítani, mint "édesség"-nek, a Renfe, amely szponzorálta is a filmet, máskülönben nem utaztak volna annyit vonaton, ugyanis a spanyol busz ezerszer jobb). A párbeszédekben nem hemzsegtek a szójátékok, de így is sok pillanat volt, amikor az egész mozi egy emberként nevetett fel.
A film kapkodva, de ötletesen vágott: néha házikamerás hatások, máskor szándékot homály, sorvezetők, sötétség. Amúgy is kicsit amatőr az egész, a fodrász és a sminkes például egy-ugyanaz a személy. A stáblista sem nyúlt elviselhetetlen méretűre, sem hosszában, sem széltében (a legtöbb spanyol kihagyta a harmadik és negyedik nevét), és a zenék között örömmel fedeztem fel a Rózsák együttes egyik számát.
Házimoziba, nagy képernyőn ajánlom, közelről gyönyörűek Lola Duenas némán csorgó könnyei.