Beküldte Raya deBonel -
Miért, ó, miért ücsörög egy maholnapután három vizsgát letenni készülő főiskolás hajnali háromkor az MSN előtt, hosszan-hosszan beszélgetve valakivel, akit egy hónappal ezelőtt még nem is ismert?
Itt valami irtózatos gond van. A pasim odahaza, háromórányi vonatútra tőlem, köröttem mindenki aluszik, csak egyvalaki van ébren a túlvégen, aki előtt az uterque óta nincsen titkom. És hiába akarok elmenni aludni én is, nem hagy, mert mindig tud olyat mondani, hogy maradni akarjak. Hanem ma vége az aranykornak, mert holnap 9-kor ragyognom kell és kápráztatnom, mégpedig Siska tanár urat a mesterségbeli tudásommal.
Tárgyalástechnika lesz az első vizsgám. Az egyik legérdekesebb fogalom ebből a tárgykörből a korlátozott felhatalmazás. Ugyan ez csak egy taktika (azt mondja a másik fél, hogy nem tud dönteni, mert a főnökének kell előbb rábólitani), de most vastagon igaznak érzem a helyzetemre. Nem bólinthatok, mert előbb valaki másnak kell, és addig nem juthatok a kiharcolt jutalmamhoz, amíg meg nem hozom a döntésemet...
Menjünk már aludni. Menjünkmár. Én ezt nem bírom.
És ha ez nem volna elég, Jóanyám is ágál a beszélgetőpartnerem ellen, nemcsak mert egyszer megzavarta logisztikai kérődzésében (mindig megígérem neki, hogy kikapcsolom az automatikus bejelentkezést), hanem mert rossz szellemet lát benne számomra. Őt nem varázsolják el a szavak, sem a mögöttük rejlő történetek, tapasztalatok. Én viszont rájöttem valamire. Írjatok verset hozzám, és kirepülök a bugyimból. Vagy legalábbis nagyon elkezdem keresgélni erényövem valamelyik polcon porosodó kulcsait.
