Beküldte Raya deBonel -
Van az ember fejében egy határ. Amikor Budapesten beszédülök egy Mango, Promod, Zara, pláne Benetton boltba, nézegetem a szép cuccokat, aztán azt mondom magamnak, micsoda lehúzás nyolcezret kérni egy felsőért, ezt is gyűrötten dobja a sarokba, aki lehúzza rólam (még ha magam vagyok is az). És a határ ott húzódik, hogy elhiszem: az enyém is lehetne az a bazimagas sarkú barna Geox cipő, az a lila (!) farmer, sőt, még a pihepuha szürke bőrdzseki is. Ezt a határt meglépni jelentőségében még akkor is felér egy schengeni egyezménnyel, ha a színhely a parndorfi outlet, ahol az a transzcendentális élmény kíséri a vásárlást, hogy az égbekiáltóan, pofátlanul, zsigerbe markolóan magas árat előbb égbekiáltóan pofátlanra, majd pofátlanra csökkentik, és a kasszánál végül egy szolid lehúzásnyi árat ütnek be. Olyan nincs, hogy ne a címkénél olcsóbban kapnál meg valamit.
Az embernek az Üvegtigris jut eszébe: "Ez' tudod mennyiér' vettem? Nyolcszázér'. T'od mennyi a boltban? Ötezer. És ez' tudod mennyiér' vettem? Kétezerháromér'. Mennyi a boltban? Hatezer. És ezt mennyiér' vettem? Háromezerötér'. És mennyi a boltban? Ötszáz. Na jó, ezzel átb@sztak." Biztos, hogy még így is többszörös a boltok haszna, de nekünk azért jó, mert végre legalább a márkanév nem kínai, nekik meg azért, mert valaki eltakarítja helyettük a kifutó készletet. Na de nem az outlet modellről akarok itt értekezni, hanem egy hétvégi anya-lánya-nagynénje-unokanővére/húga kiruccanásról.
A szállodánk melegbarát volt. Többet talán nem is kell mondanom. A medencét nem mertük megkockáztatni, inkább egész éjjel nyitott ablaknál hallgattuk a partiról hazatérők vidám ordítozását (hál'isten a kis Vuk osztrák hangja elmaradt). A reggelinél örültünk az első hetero párnak, aki megjelent. Ne szaladjunk azonban előre.
Azért annyira voltunk magyarok, hogy még a Kartner Strassén is mosóport kerestünk, mert hogy állítólag itt jobb minőségű. Ha elmondom, hogy ez az utca Mariahilfer folytatása, akkor talán érthetővé válik, hogy ez reménytelen vállalkozás.
Mosóport? Itt?
Pedig égen-földön kerestük.
Színes Swarovski-tyúkokra bezzeg telik.
De hókotróból csak a budget verzióra fussa.
A vacsorát egy Blunzenstrickerl nevű helyen költöttük el (előzőleg kábé annyit jegyeztünk meg ebből, hogy blützenspritzel, nem nekem való ez a német nyelv), amit csak ajánlani tudok, fergeteges volt, többek között épp az azonos nevű itókának köszönhetően, ami szilvalikőr tejszínhabbal és fahéjjal koronázva, melegen. Jól csúszott hozzá a Starobrno sör. A többiek Wiener Schnitzelt ettek, én inkább egy kolbásszal töltött gombócot káposztaágyon, nem bántam meg. Desszertnek négyen betoltunk egy tál mákos nudlit meg egy Malakoff-gombócot, amiben a gombócot ugyan nem sikerült felfedezni, de habos, édes és rumos volt, így nem panaszkodtam.
Azt a mérvű röhögést, amit ott lehoztunk, nehéz lenne akár csak tematizálni is, de a pincérünket azért meg kell említenem. Fekete kötényének hátsó fertályán egyértelmű fehér kéznyomok, az angol ételnevekkel kicsit hadilábon áll, de hiányosságait huncut nyelvjátékkal pótolja. Jókat vigyorgott ő is rajtunk, mondjuk ez kölcsönös volt.
A dolgok odáig fajultak, hogy hazafelé menet mozgalmi dalokat énekeltünk a nyílt utcán (és ezt kár lenne arra fogni, hogy mindent az anyák szórakoztatásáért), odahaza pedig sűrűn átkozódtunk, amiért nem gondoltunk arra, hogy a "minibár inkluzív" valószínűleg egyenértékű lesz azzal, hogy a hűtőben az Ottakringer lesz a legerősebb ital, amit találunk. Persze nem hoztunk semmit, ezek meg az Unicumot se ismerik.
Bosszúra éhezve (másra nemigen lehetett étvágyunk) ma reggel elhatároztuk, hogy kiesszük őket a vagyonukból. Ez csak csekély mértékben sikerült, de mindenesetre jóllaktunk. Ahhoz képest, hogy maga a hotel egy fényűzőbb kollégium szintjén állt, a büféasztal tökéletes volt. Sajtok, joghurtok, müzli (hozzá erdei mogyoró, mazsola és mandulaforgács!), sült kolbászkák, rántotta, zöldségek, magvas kenyér, barna kenyér, kis kifli, kuglóf, sajtos zsemle (az Éhezők Viadala révén ez különösen rögeszmém). A reggeliztető néni szúrós tekintettel keringett körülöttünk és lopkodta kiürült(nek vélt) tányérjainkat, de amikor felismerte éhező keleti mivoltunkat, megenyhült és még mosolygott is az újabb, nyolc tányérból álló kupac eltávolításakor.
Mára nyugdíjas városnézést terveztünk, ehhez képest mindjárt felkapaszkodtunk a Stephansdom tornyába. Nem akarok igazságtalan lenni, lehet, hogy csak a felújítás miatt van, de állati nagy átverés, elkérnek 3,50 eurót azért, hogy felmászhass a torony feléig, egy levegőtlen, beüvegezett kis szobába, ahonnan még fényképezni se lehet rendesen.
Mindössze ilyeneket sikerült.
A következő állomás a Belvedere volt, ahol annyira állandó a Klimt-kiállítás, hogy a Csók adatai a falra vannak felfestve. Fényképezni nem lehetett, azonban azt megállapítottuk, hogy a pasinak irdatlan sok világ lehetett a fejében, mert párhuzamosan festett impresszionista tájképet, romantikus portrét meg a saját aranyfüstös baromságait, amikben nagyjából csak a finoman kanyargó-megtörő síkok jelentik az összekötő elemet.
A legjobb játék azonban az a fergeteges, vörös márvánnyal borított terem volt, ahol félig felfújt, vörös bársonnyal bevont fitneszlabdákon lehetett ücsörögni. Elábrándoztam, milyen jó lenne, ha lenne két fülük is, rajtuk lehetne végigugrálni a múzeumon. Ehelyett megpróbáltam bemutatni Uncsitesónak egy hasizomgyakorlatot, és annak rendje és módja szerint a földre zuhantam, mint egy zsák. Nagyon röhögtünk ismét.
A kert. Itt még talán a császári gyerekek is csak szecessziós motívumok mentén szaladgálhattak.
Ezután a nevezetes schönbrunni kastély következett, gyengéd nosztalgiával idéztem fel, hogy hol hánytam három évvel ezelőtt. Csodák csodája beengedtek, és sosem látott élességgel vethettem pillantásomat a kastélyra:
De az igazán frankó a kert látványa volt. Erre már jártam viszonylag józanon, de akkor hátulról támadtunk és próbáltuk olyan fényképeket lőni, ahol mindenki a levegőben van.
Azért ne tagadjuk, impozáns.
A Gloriettig nem sétáltunk fel, viszont a domb aljában lévő kút jegén ilyen minták futottak:
Szerettem volna még a Hundertwasser-házakat is megmutatni Jóanyámnak, de úgy döntöttünk, ha már egy bécsi jellegzetességet szeretnénk és nem ebédeltünk, talán inkább a Sacher-hotel felé vesszük az irányt.
Az biztos, hogy itt iszonyat minőség van, nagyon vigyáznak a szabványosságra, de azért felmerült bennem: a világ legjobb cukrászai dolgoznak itt, vagy futószalagos iparosok? Azt se tudom, hogy lehet úgy felvágni egy csokimázas tortát, hogy még csak meg se reped rajta az eredeti Sacher-máz...
Eddig a boldogító csendéletig (amibe csak a négyszólamú gyomorkorgás zavart be) nem olyan egyszerű eljutni. Bizonyos tisztulási fázisok után kerülhet csak sor a csokiélvezők körébe való felavatásra. Az első: a zsilipes rendszerű ajtónál várakozni, amíg felszabadul egy asztal. A második: a kötelező (és fizetős) ruhatár. A harmadik pedig: eldönteni, vajon nem szemérmetlenség-e ehhez a tortához forró, Sacher-likőrre megbolondított csokoládét inni. A képen nem látható, de a válasz egyértelmű.
Rövid volt a hétvége. Mivel a kalózoktól van egy ígéretem egy tavaszi utazásra, szeretném megemlíteni, hogy az Albertina múzeumot, a Schmetterlinghaus pillangóházát, szegény Hundertwassert és a Schnapsmuseumot mindenképpen szeretném felkeresni!
Néhány jellegzetességet még sikerült lekapnom:
A becsületkasszás ingyenújság. Szombat este rakták ki, volt, ahol még vasárnap délután is maradt belőle. És szerintem van, aki fizet érte.
Lipizzaner torták: a klasszikus, a zen és a pink. Természetesen, mint minden osztrák bolt, vasárnap zárva.
Taxidroszt.
Naplemente. Ez is minden országban más.
Az anyagi hátteret ezúton köszi a Tolmács Főigazgatóságnak, a logisztikát Jóanyámnak, a jó társaságot mindenkinek és Bécsnek a szelet!