MekCora?

Miután az Auchant már véletlenül felfedeztem (semmi különös, csak háromszor akkora, mint az itthoni), kíváncsi lettem, hogy a másik őshonos lánc, ami nálunk A francia áruk kincsesbányája (sajt tekintetében az egyetlen reményem, mondja meg valaki, árulnak Reblochont, Valencayt vagy Morbiert?), vajon mit tud itt, ahol a "mindennapi műveltség" kvíz ötven kérdéséből nyolc sajtokra vonatkozik (a többiben a viaszfolt eltávolításától a maximális megengedett alkoholszintig minden volt). Pechemre célzottan akartam menni, és még útvonalat is terveztettem a Guglival. Még akkor se fogtam gyanút, amikor közölte, hogy biciklivel ez nem fog menni.

Odáig tudtam, hogy Rue Bismillah (Bischwiller, csak így könnyebb megjegyezni), aztán sokáig kifelé, aztán ott vagyok. Gondoltam én. Tudni kell, hogy Strasbourg északi részén minden falunak -heimre végződik a neve. Miután túl voltam Schiltigheimen (ez az éttermi negyed, a mensások mindig itt találkoznak, a fontosabb útvonalakat ezért már elég jól ismerem) és Bischheimen, egyszer csak vége lett az útnak. Errefelé nem divat előjelző táblákat aggatni az oszlopokra, úgyhogy érzésre mentem tovább. Amint elértem a Piste des Forts (Az erősek ösvénye) névre hallgató drámai bicikli- és futóutat, ami egy kis csatorna mentén halad, már azt hittem, jó úton vagyok, és elindultam arra, amerre Strasbourgot sejtettem. Erre egyszer csak, a mezőkön túl, felfénylik a négy kék betű.

Szerencsére volt egy földút (az időjárás okán nevezzük inkább sárútnak), amelyen a forgalommal szemben visszaközlekedhettem a bejárathoz. A cipőt ki lehet tisztítani, mondtam a televényben menetelve, másik cipőt is lehet venni, mondtam, amikor az egyik majdnem lecuppant a lábamról (pedig 38-as!). Végül még biciklitároló is volt, mondjuk ritka hülye szerkezetű, de megoldottam.

Maga az áruház szintén csak annyiban különbözött az itthonitól, hogy háromszor akkora volt. Árultak szerencsére Don Simon sangriát és masnis Bailey's-t, továbbá beszereztem háromféle kemény sajtot (herótom van a camembert stílusú lágyaktól), néhány almát a holnapi fegyverletételre való tekintettel (mármint alighanem a kereskedelem zsoldosai teszik le marketingfegyvereiket, és tekintet nélkül a szabadnapos emberhordákra, nem nyitnak ki), és örömmel nyugtáztam, hogy Franciaországban is lehet olcsó csonthéjast kapni. Röhej, eddig mindenhol 3-4 euróért akartak rám sózni 25 deka mogyorót! A Cora bebizonyította, hogy képes kihozni 45 centből.

Utána jött a feketeleves. Finoman szemerkélő eső fűszerezte a hirtelen beesteledett eget. Bátran elindultam az erősek ösvényén, aztán, mikor megérkeztem Vendenheimbe, tudtam, hogy teljesen rossz helyen járok (megnéztem, kb. 10 kilométerre voltam Strasbourgtól!). Megfordultam, de mindenhol csak az autópályára felvezető helyeket láttam. A legrosszabb az a néhány félóra volt, amikor halovány segédfogalmam se volt róla, hogy hol vagyok. De nem pánikoltam nagyon: elvégre holnap nincs suli, pénzem van, telefonom van, kajám van, minden házban ég a villany, a franciák kedvesek, olyan nagy bajom nem eshet. Még a vonatok is járnak, de azért igen ciki lenne sínen hazamenni, nem?

Miután felkerestem Mundolsheim városát, végül Lampertheimben megadtam magam, és elővettem Miókát. Csak annyi szufla volt benne, hogy épp megmutassa, merre kell menni a következő kereszteződésben (igazi zen gondolat: mindig azt a döntést hozd csak meg, amelyik éppen eléd kerül!), de ennyi elég is volt. Errefelé, teljesen érthetetlen okból, az utcán térképeket helyeznek el, amelyeken meg is jelölik, hogy hol vagyunk éppen, és ettől az emberek képesek megtalálni a céljaikat. Metaforikus? Szóval hazafelé még áttekertem Souffelweyersheimen és Hoenheimen, aztán végre megláttam az első táblát, ahol már nem autópálya jelezte szeretett városomat.

Mindenesetre majd' háromórányi tekerés után elfagyott lábakkal estem be rezidenciámba. Már régóta fentem a fogam az egyik sajtom hátulján szereplő receptre, így most ezt vacsoráztam. A menet a következő: kockázz fel két fej hagymát, sózd és borsozd, vajon pirítsd meg. Hajíts rá négy szem felkockázott krumplit és süsd serpenyőben 15-20 percig. Vágj fel hosszában (vagy hogy mondják azt, hogy egy korong alakú sajtból vékonyabb korongokat csinálunk?) egy kerek sajtot (ez esetben Reblochon, áldassék a neve), borítsd rá a krumplira és kis lángon süsd addig, amíg be nem ivódik a krumplik közé. Addigra az alsó kockák is ropogós barnára sülnek. Fald fel boldogan.