Beküldte Raya deBonel -
Megint a megcsalás és annak bevallása volt a téma. A "naiv vagy", "fiatal vagy" és "majd rájössz" típusú petárdákat kéretik megspórolni. Leegyszerűsítem a dolgot. Ja, és ez az én véleményem, nem akarok senkit téríteni, és elfogadom, hogy mások nem így gondolják, lentebb majd kifejtem, miért hangoztatom mégis erőszakosan.
Ha szeretek valakit, és együtt vagyok vele, nem csalom meg. Aki mégis, annál a következő esetek lehetségesek: - jött valaki jobb?-->vállalja fel, hogy szakít az előzővel - változatosságra vágyik?-->nem szerelmes. A szerelmes minden nap új oldalát mutatja, és nem lehet megunni. - baromi részeg volt?-->na jó, ez az egy talán megbocsátható, bár bennem a pia sem oldja az ilyen típusú gátakat.
Munkadefiníció: megcsalás az, amit a partner annak érez. Ha valaki olyan ultra féltékeny, hogy egy baráti köszönést is hűtlenségnek vesz, megint csak ott lehet hagyni, de azon nem érdemes vitatkozni, hogy "de hát nem feküdtünk le!" vagy "de hát csak szex volt!", ha a másikat bántja, akkor az megcsalás.
Még sose szereztem tudomást ellenem elkövetett hűtlenségről, de szeretem azt gondolni magamról, hogy én tudni szeretném. Nagy valószínűséggel rögtön borítanám a kapcsolatot, részben hiúság (azt hitte, hogy ezt velem meg lehet csinálni?), részben érdek (egy olyan emberre pazaroljam az időmet, akiben nem bízhatok?), részben számításból (ha most nem rúgom ki, megint meg fogja tenni). Ez az, amit az idősebbek nem hisznek el nekem, vagyis azt mondják, hogy harminc (pláne negyven) felett ez már árnyaltabb, nem rúgsz fel egy eddig stabil házasságot (hm, stabil? nem kevertük össze az unalmat a biztonsággal?), gyerekeket stb. Én meg szeretném azt hinni, hogy nem fogok megalkudni, legalábbis a körülmények hatására nem, például úgy, hogy megcsalnak, én meg arra gondolok, most milyen macera lenne szétköltözni, és ehelyett inkább elkezdem fennen hirdetni a megbocsátást meg a marionettbábu-effektust (ha elvágod, majd összekötöd a zsinórt, az közelebb hozza a résztvevőket egymáshoz).
Aztán vannak azok, akik nem akarják tudni. Velük meg az a szitu, hogy ha rá vannak hangolódva a partnerükre, úgyis megérzik (a bizonyosságnál viszont ezerszer rosszabb, hogy minden túlórát, téves hívást, zsebben hagyott papírcetlit corpus delictinek néznek), ha meg nem, talán meg is érdemlik, hogy megcsalják őket. Mi értelme van szépre hazudni saját magunk előtt egy kapcsolatot? Bemagyarázni, hogy "nekem csak ez jutott", "csak úgy tudom megtartani, ha szabadságot engedek neki", "úgyis visszajön hozzám, jobb, ha az egyéb útjairól nem tudok". Ezek azok a hazugságok, amikre 20-25 év élettapasztalat (a párkapcsolati harcbaszállás kezdetétől mérve) megtanítja a legtöbb embert. Miért nincs jogom feltétlen hűséget adni és elvárni?
Nem zárom ki, mert megtörtént már, hogy olyan szitut fogadtam el a legcsekélyebb neheztelés nélkül, ami objektíven leírva és kívülről szemlélve is megcsalás lehetne. Szóval alakulhatnak úgy a dolgok, hogy én is elfogadó - nem megbocsátó! - leszek.
Szóba jött még a hármas-négyes-fekvő nyolcas felállás. Azzal nincs is bajom, ha egy pár közös megegyezéssel belemegy valami ilyesmibe. Na de azzal magyarázni a félredugást, hogy "hiszen szeret, tehát azt akarja, hogy nekem jó legyen, tehát ha neki nincs is kedve hozzá, nekem meg kell hogy engedje"? Én úgy vagyok vele, hogy ha a kapcsolatomat kockáztatom, akkor inkább kihagyom azt az(egyébként akár vadító és jóleső) élményt. Az, amit a párommal nap mint nap megélek, többet ér nekem, mint egy elvarázsolt éjszaka.
Apropó varázslat. Nofra szokott nekem magazinokat hozni (az emancipáció jegyében felváltva Joyt és Playboyt, Shape-et és FHM-et). Az egyik Joy borítóján volt egy olyan mondat, amit szerintem direkt A Titok követőinek tettek oda, annyira giccses, hogy álomfalra kívánkozik: "Varázslatos szex a szerelmeddel". Na igen, valahol itt lehet a kutya elásva. Nekem ez csak így megy.
Hosszú körítés után a lényeg: tegyük fel, hogy facér nő vagyok (tegnap megkaptam, hogy én "nem számítok", úgyhogy így orzok magamnak egy kis képzeletbeli fontosságtudatot). Szemezés, flörtölés egy pasival. Általában nem lesz belőle semmi, de mindig benne van a lehetőség. Namármost, kiderülhet, hogy egyáltalán nem vagyunk összevalóak, unom a dumáját, büdös a szája, vagy ő találja kicsinek a mellemet. Oké. Kád előttem, köd utánam!
Na de mi van akkor, ha épp reménykednék, hogy esetleg randi, meg folytatás, amikor közli, hogy neki barátnője van? Az mekkora pofára esés? Vagy rá kéne kérdeznem a státuszára? Az meg olyan lenne, mint Phoebe a PS: I love you-ban: "Mennyit keresel?" "Meleg vagy?" "Van barátnőd?", és ennyi elég is a boldogsághoz!
Elvárnék annyi tartást a foglalt pasiktól, hogy nem keltenek hamis reményeket egyéb nőkben. Annyi játéktér megmarad, hogy lehet kedvesnek lenni, viccelődni, kétértelmű dolgokat mondani. De egyértelműeket (a sikamlósabb irányba) nem! Engem ugyan nem zavar (azt nem mondom, hogy nem is érdekel ;-) ), hogy a saját kis világában ki, kivel, mit csinál. De amikor már az én kis buborékom is fenyegetve van, akkor kötelességemnek érzem kiállni a frontra!