Marseille dallamai

Lehet, hogy a Marseillaise az ország himnusza, de Marseille zenéje nekem már csak ez marad:

Nagyon vártam már, hogy végre tengert lássak. És nem csalódtam.

Marseille ugyanolyan gyönyörű, mint Barcelona. Már látom: ha én valaha elhagyom Magyarországot, biztos, hogy olyan városban kell letelepednem, ahol van tenger, mellette heggyel. Ez a regényes hajó egyébként egy étterem, de nem éreztem ingerenciát, hogy egy imbolygó hajógyomorban ebédeljek.

Ezek itt a halus halasicus nevű, igen gyakori tengeri állatfaj száradó tetemei.

Nincsenek valami nagy véleménnyel magukról, pedig tényleg nem kéne szégyenkezniük...

Ezek pedig a tartályhajók, amik arra várnak, hogy a kikötői, illetve a finomítói alkalmazottak befejezzék a sztrájkot és elszállítsák a naftát a benzinkutakhoz, ahol a nép a maradékért verekszik, kannába tilos benzint kiadni, és a kutak 1/3-a száraz.

Az ott If vára! Az igazi! Sajnos nem lehetett kimenni, lezárták az egészet egy fél évre. Nagyon kár érte, imádtam a Monte Cristót!

Eredetileg egy rinocérosznak építették 1526-29 között. A dögöt I. Emmánuel portugál király küldte X. Leó pápának, de hajótörést szenvedtek és itt kötöttek ki. Amikor aztán a már említett I. Ferenc eljött meglátogatni a kedveszegett állatot, hirtelen rájött, milyen fain kis falucska ez, és várat építtetett a védelmére. Hát ezt sikerült, azóta kicsit kinőtték.

Kénytelen voltam beérni néhány vacak kis templommal...

...boltocskával...

...és diadalívvel.

Ez elég ronda környék volt, egyedülálló lányok ne próbálják meg kivilágítva lefényképezni.

A villamos, mint azt gondosan rá is írták. Ez a hókonnyomott eleje milyen szépen össze tudna csőrözni a strasbourgi csúcsosokkal!

Marseille főutcáját Canebiere-nek hívják, és képzeljétek, igen, azért. Régen itt voltak a kendertiloló üzemek, ahol a hajókötelek készültek. Kender-->cannabis-->canebiere. Coffee shopot nem láttam, viszont ilyen csudát igen:

Mekka-Donald's.

Miután megtaláltam a csili-vili Tourinformot, felszerelkeztem a kötelező turistatérképpel és elintéztem folyó ügyeimet (sehol egy nyilvános wc, se ingyen, se pénzért, a Quickben csodálkozva merednek rám, mikor használni szeretném! ilyenkor lenne kedvem a küszöbre pisilni, itt se eszem többet... végül egy Mekibe surranok be), először sétáltam egyet a kikötőben. Ez Marseille szíve és legrégibb része, már az ókori görögök is...

Massilia néven állítólag ez Franciaország legrégebbi városa, bár Nimes szeretné tőle elvitatni ezt a címet. Igazából nem volt külön aranykora, csak mindig jó oldalra állt. A szemtelen gallokkal szemben például Julius Caesart hívták segítségül, a középkorban a keresztes hadjáratokból húztak hasznot. A 10. századtól úgy tűnik, nyugalom lesz, az érsek és a vicomte mindig ugyanabból a családból kerül ki. A 13. században az egész lakosságot többször kollektíve exkommunikálja a pápa, de azok nem zavartatják magukat: fontos kereskedelmi csomópont lévén senki nem engedheti meg magának, hogy kihagyja őket. Kétszer volt pestisjárvány, az egyik a lakosok több mint felét elvitte.

A forradalmat keblükre ölelik, és persze hogy ezért lett Franciaország himnusza az a dal, amit egyébként Strasbourgban komponált Rouget de Lisle (alighanem Paul De Lisle-nek, a Smash Mouth basszusgitárosának felmenője). A dolgos elzásziak elszalasztották a lehetőséget, hogy így váljanak halhatatlanná, maradt a kougelhopf, a choucroute meg a Meteor sör.

A huszadik század már nem sikerült nekik ilyen jól, főleg a gyarmatok elvesztését szenvedték meg. Rengeteg - tényleg rengeteg - a bevándorló, többek között ezért van a főutcán halal McDonald's. A Fort St. Jean-t nem mertem a tenger felől megkerülni, mert úgy ültek a padon a különféle színű emberek, mint otthon a Moszkván a munkára várók (legalábbis úgy képzelem, hogy azok is így ülnek). És itt láttam először "psycho"-t is, akikre szobatársaim figyelmeztettek.

Miután elmúlt 9 óra és kezdtek kinyitni a műemlékek, felmásztam a Szt. Viktor apátsághoz. Ezt igazából lerombolták, nem sok maradt meg belőle, és az se túl érdekes. Viszont nagyon közel található hozzá a Four des Navettes nevű bolt, ahol több mint kétszáz éve sütik titkos recept szerint ezt a tradicionális kis "hajócskát".

Hihetetlen, hogy ez az egyetlen termékük, mégis állandóan sorállás van!

A hajók állítólag a három Máriát (Mária Magdolna, Mária Szalóme és Jakab anyja Mária) szállították Provence-ba. Mindenesetre arra emlékeztetnek, hogy a 13. században egy színes Mária-szobor ért partot Marseille-ben, amire az élelmes pékek egyből rákaptak, és rávették az apátságot, hogy minden évben ilyen sütik szétosztásával emlékezzenek meg az eseményről. Hagyományosan narancsvirággal ízesítik, bár én némi ánizst is sejtettem benne.

Hatot vettem, meglepően nehezek voltak. Amúgy fent a táblán látszik, hogy legtöbben tucatjával veszik őket. Nem tudom, ki bírja azt megenni, de nem is gond, egy évig elállnak.

Zsákmányommal felkotródtam a Notre Dame de la Garde katedrálishoz, amit már messziről kiszúrtam magamnak.

És ez mindjárt ott, ahol kijön az ember a pályaudvarról, ami egyébként a Place Narvikon van. Ez olyan, mint a törököknél a Cümhüriyet utca vagy nálunk a Petőfi: minden városban van. Ezt a tulajdonságot osztja Petite Fusterie, Général de Gaulle, Jean Jaures, Édouard Daladier, Churchill, Anthony Arthaud és Émile Jamais (úgy látszik, ez más nyelveken is szokás, én kiskorom óta vigyorgok a szembeszomszédainkon, akiket Sohának hívnak).

Közelebbről ilyen. És az emberek még Granadába meg Sevillába mászkálnak csíkos építményeket nézni!

Mivel fergeteges, 149 méteres magasságba kell felhágnia annak, aki belülről is látni akarja, csodálatos kilátás nyílik innen a kikötőre, innen fényképeztem a tartályhajókat például. És saját tartályaimat is feltöltöttem - természetesen hajócskákkal. Jó laktató, elvileg meg terveztem enni mind a hatot, de olyan ez is, mint a lembas: egy falat megtölti egy felnőtt ember gyomrát. Hogy hányat ettem meg belőle? Hármat. A maradék hármat a szeretteimnek szánom, ezzel pedig magamra vettem a terhet, hogy épen hazaszállítsam az egyébként igen törékeny kis sütiket. Ha nem sikerül, legfeljebb eléneklem: "Lehet, hogy eltört, lehet, hogy valahol elszakadt, de van néhány olyan sérülés, amit nem kell megragassz."

Marseille második tengere.

Csendélet navette-tel és virágos táskával. Csak hogy képet kapjatok (szó szerint, hehe) a valódi navette-ről. más városokban lespórolják róla a végét, konkrétan kenu alakúra csinálják.

Ritka az olyan katedrális, ami megér 253 lépcsőfokot és egy macskaharapást, de ez ilyen. A kis sötét izék, amik belógnak, hajók, amiket hálás túlélők ajánlottak fel a Szűzanyának.

Iszonyat sok van ezekből az ex voto-kból, némelyik egy sikeres vizsgáért, mások a fogságból való szabadulásért mondanak köszönetet, és elég sok a viharos tengert ábrázoló kép is.

Lefelé jövet megcéloztam a Puget parkot, amit állítólag ez a híres építész tervezett, és nagyon jól sikerült. Hát útközben mit látok:

Ez konkrétan egy tank, az utca közepén. Nálunk ilyet már csak babonából se tennének ki... na de a legviccesebb, az a neve.

Jeanne d'Arcnak hívják.

A következő képet Mizsának ajánlom.

Dassy abbé, a vakok iskolájának és a siketnémák intézetének alapítója. Ujjujjuj...

A park egyébként tényleg jóképű, ez meg itt Monsieur Puget személyesen.

Ezután a Musée Cantinit akartam mindenképpen felkeresni, ez elég nehéz volt, mert pont a térkép hajtásán helyezkedik el, de megérte ez is. Néhány jópofa műalkotás, címmel együtt, mert úgy poén:

"Közlekedőedények"

"Rimbaud nyakkendője"

Unicum-parafrázis.

"Ember és gép"

"Nektek, a galambok gyilkosainak", emelje fel a kezét, akinek erről nem a Holló Színház "Galambot irtani oly szép" című száma jut eszébe, és mutatok egy embert, akinek kimaradt az emberi kultúra irdatlan hegyláncának egyik csúcsa.

Alapból nem szoktam megnézni a "Cím nélkül" felirattal ellátott képeket. Ha az alkotó nem vette a fáradságot, hogy valami értelmet próbáljon adni a munkájának, én minek strapáljam magam? De ebben a múzeumban akkor se mindig mentem sokra, ha a képnek volt címe.

"Császári önarckép"

"Optimizmus" A kép alján egy nagyon sátáni szöveg olvasható, kiegészítve azzal, hogy csak sötétben nézhető.

Ez meg, ronda műanyagöntvény létére, tetszett.

Betevő kortársművészet-adagom után (azért nem volt olyan borzasztó, volt pár Picassójuk és Derainjük is) elkocogtam a Vieille Charitébe, amit legalább olyan nehéz volt megtalálni, mégpedig azért, mert a franciák úgy gondolják, egy kis kezdeti biztatás egy útjelző tábla formájában bőven elég lesz, minek azt is jelezni, ha az út kanyarodik, de nekünk nem kéne, vagy fordítva?

Szóval ez régen alamizsnás ház volt, és pont Puget tervezte. Gyakorlatilag úgy fogdosták össze a szegényeket, mint a kutyákat a sintérek. Felváltva éltek ott a gyarmatokról érkezett ápolók, kilakoltatottak vagy a bombázások károsultjai. még az ötvenes években is szálláshelyként szolgált. A szokásos nóta: André Malraux fellármázta a műemlékbizottságot, megmentették, felújították. Jelenleg egy menedzserképző, régészeti múzeum, illetve óceániai, amerindiai és ázsiai gyűjtemények találhatók benne.

Miután végigrohantam a dögunalmas etruszk vázák között és megcsodáltam az egyiptomi istenszobrocskákat (brrr... nem is tudtam, hogy gazellát, íbiszt és macskát is mumifikáltak), betörtem...volna az érdekesebbjéhez. Minden zárva volt, csak a mexikói kiállítást tudtam megnézni. Ez nagyon klassz volt, egy eltökélt kutató gyűjtött össze több száz maszkot, oltárt, szakrális kelléket. Volt köztük konkrétan olyan, amit Batmannek szenteltek, de sajnos nem volt szabad fényképezni, és egyedül voltam az épületben, úgyhogy minden teremőr engem lesett. Meg is értem, hogy mások nem jöttek, mert nekem ingyen volt ugyan, de hogy ezért fizessen valaki...?

A nap fénypontja ez volt, illetve itt volt. Polgári nevén Sainte-Marie-Majeure katedrális , én szeretem csak úgy hívni, hogy a szférák zenéjének csarnoka.

Elöl lehet látni három kicsi emberkét. Közülük az egyik egyszer csak felállt, és elkiáltotta magát. A templom döbbenetes akusztikája végigkergette a hangját a falak között, mint vihar a tollpihét.

Aztán a fiú énekelni kezdett. Először latin egyházi éneket. Gloria..in excelsis Deo...

Isten hallócsöve...

Aztán rázendített a Somebody to Love-ra. Eszméletlen jó hangja volt, Freddy Mercury méltó örököse, együtt jammelt a mennyek Queenjével, Szűz Mária mosolygott, az ablakokon ömlött be a fény... Én meg hálás vagyok, hogy részese lehettem. Csodálatos volt. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy akárki teremtette a világot, nagyon jól csinálta.

Emelkedett hangulatban jöttem ki, és a kikötő mentén lebegve kerestem vágyaim tárgyát: egy tengerparti éttermet. Elhatároztam ugyanis, hogy ha már előző nap Orange-ban megtartóztattam magamat a művészet kedvéért, akkor ma enni fogok fekete kagylót sült krumplival, és Pastist is iszom hozzá, elvégre hol, ha nem itt, az egyik márkának még a szlogenje is az, hogy "Ez itt a Dél."

Még egy utolsó pillantás: itt volt A Hely, Ahol. Kit érdekel, hogy ez csak egy vacak "kis bazilika", egyszerűen beleszerettem abban a pillanatban, amikor megláttam.

Nemsokára az egyik kis előtetős étteremben rám mosolygott a szerencse: még olcsóbb is volt a kagyló, mint Orange-ban lett volna, ráadásul könnyebben elhiszem, hogy látott még tengert, ha éppen hallom magam mellett a csobogást (sirályok valamiért nem voltak).

A vándor ebédje, csak stílusosan: aperitifnek Pastis, mellette látható a kötelező üveg csapvíz és kenyér, a háttérben a vörös vándorköpönyeg (elvégre a Csokoládé hazájában vagyunk, és csak utólag láttam, milyen közel ahhoz, ahol idén síelni voltunk) és az útikönyv, illetve szórakoztató olvasmány, benne a vonatjegyekkel. Az előtérben ötvennyolc kagyló.

Befaltam mindent, közben boldogan nézelődtem a kikötőben: hajók, halászok, halászhajók (mindegyiknek motoros a gazdája), turisták, kocsik... és 23 fok október végén.

Asszem, tudok élni: már reggel kinéztem a kikötő hajlatában az Haagen Dazs fagyizót, és desszertnek kávés, illetve túrós-málnás fagyit fogyasztottam. Francia viszonylatban nem is drága, és mivel úgyis szeretik gyilkolni az idegen szavakat, ezzel se bajlódnak sokat: "agen dasz", oszt' kész. Ezzel már nem ültem le, felfrissültem, várt a Diadalív, és az esetleg még fel nem fedezett múzeumok. Itt volt az a kellemetlen élményem, hogy a "psycho" leszólított, miszerint "már enni sincs időnk megállni, annyira rohanunk!" Pechemre megelőzött, aztán visszaelőztem, és akkor már utamat is akarta állni. Szerencsére rutinos nemodanéző vagyok.

Sajnos a divatmúzeum (több mint 200 ruha Gaultier-től, Diortól, illetve Auriale egyéb lieblingjeitől, akiknek elfelejtettem a nevét) zárva volt, pedig megnéztem volna. Azt tudtam, hogy a Szépművészeti Múzeum most felújítás alatt áll, úgyhogy még caplattam egy kicsit, fotóztam néhány házat, aztán mikor már úgy éreztem, készen vagyok, visszamentem Avignonba.

Mindenképp visszatérős város, már csak If vára meg a zárva lévő múzeumok miatt is. Ha még nem jöttetek volna rá: egyik kedvenc városom lett.