Majdnem nem

Ez így uncsi. Majd inkább így: boldogan, feszes, hosszú léptekkel suhantam a jógaterem felé. Az az apró bosszanat, hogy nem vették fel a telefont, amikor bejelentkezni próbáltam (na jó, háromszor hagytam csöngeni, olyan fura hangja volt, nem is voltam biztos benne, hogy jó számot hívok, csak nem akart jelentkezni a szokott álmatag hang), eszembe sem jutott. Előzékenyen megfogtam az ajtót egy utánam érkezőnek, majd belibbentem. Jóga. Nyúl. Nem zabáltam magam tele ebédre. Jó dolgok.

Már akkor sejtettem, hogy baj van, amikor a nő a nevemet kérdezte. Nem voltam rajta a listán, hogy is lehettem volna, ha nem vették fel? Beteltek a helyek. Hogy lehet, kérdezem, eddig sose érdekelt senkit, hogy jelentkeztem-e. Hát, az nyáron volt. Való igaz, biztos mindenkinek az öt fok és a jeges szél hozta meg a kedvét a 36 fokban végzett gyakorláshoz. Na, akkor mi legyen?

(tényleg csak zárójelben jegyezném meg: életem ismétlődő mintázata, hogy amikor éppen felhőtlenül élvezem a pillanatot, és már a nyelvem hegyén a következő boldog élmény, akkor kapok egy ilyen leforrázást.)

Mondanom se kell, amint kellően értelmesen lekommunikáltam, hogy akkor erre a jógára most nem, bevonultam a vécébe sírni. Úgy készültem rá! Hiszen minden héten jövök! Nem lehetne beírni, hogy Hickenberger Adél, minden kedden hatkor, most és mindörökké? Becsszavamra itt leszek, vagy ha nem, hát vonjon egy alkalmat a bérletemből akkor is, nekem ennyit megér. Elkeseredtem, na.

Csakhogy a főnix nem egy feladós madár. Egy darabig ültem kint felöltözve, gyűjtve a jópontokat (minden csengetésre én ugrottam ajtót nyitni), aztán hirtelen eszembe jutott: mit várom én a sült galambot, ha 18:00-kor szólnak, hogy mehetek, itt fogok állni magas sarkú bokacsizmában, pillangós fülbevalóimmal? Becsörtettem az öltözőbe. "Na, sikerült?" - kérdezték a többiek, mire, nem tehetek róla, megint egy olyan mondat esett ki a számon, amiért lehet majd utálni: "Úgy döntöttem, akkor is jógázom, ha a fene fenét eszik". Na mindegy most már. Átöltöztem, kimentem és megkérdeztem, ott van-e már mindenki. Még négyen hiányoztak, de szoktak késni is. Mondom, lehetne-e, hogy bemegyek kezdésre, aztán ha jön valaki, átadom a helyet (azt lesheted, kisanyám, engem onnan ki nem robbantanak)? Lehetne, mondta a kedves, alacsony lányka, akiről kiderült, hogy az új oktató. Így is lett: bementem, helyet foglaltam, és egész a félholdpóz végéig lestem, jönnek-e. Jöttek. Megállt bennem az ütő. Aztán kiparancsoltak egy bejelentés nélkül érkezettet. Hárman voltunk ugyanis illegálisok, csak ő jött utoljára. Pech! Ciki!

Ehhez képest mi az, hogy tegnap megtanítottam Atomot az itatót használni. Marha egyszerű volt: kezdetleges etológiai tapasztalataim (evés után az állat szomjas) alapján addig vittem utána a szerkezetet, amíg rá nem jött a trükkre. Azóta már egy kemény decit lehúzott. Iszákos, bolond nyúl.