Beküldte Raya deBonel -
4-kor csöngött az ébresztőóra. Éjfél után feküdtem le, egyszerűen nem bírtam elaludni így duplán szar volt, de nem álmos voltam, csak az volt az érzésem, hogy a világ kegyetlen játékot űz velem. Összerámoltuk még a legutolsó kekszeket, pulcsikat és elemeket, és lóra pattantam. A biciklim dögnagy és dögnehéz, az ülés túl alacsonyan van, a váltó hatosban kattog, a csomagtartó lefogja a hátsó teleszkópot és nem lehet tőle ülést állítani, a biciklistáskára kötözött óriási U-lakat és övtáska külön életet él, néha beleáll a combomba, a sarkam pedig a táska csücskét feszegeti. Egyszóval a kényelem netovábbja.
Már épp beletörődtem, hogy ennek a beszámolónak fényképek nélkül kell elkészülnie, amikor méregetni kezdtem a Tímár utca gyér hajnali forgalmát. Megpillantottam egy embert a zebra túloldalán. Ha az nem ugrik elém (teljesen releváns félelem, a gyalogosok mindenre képesek), talán fel tudok gyorsulni úgy, hogy felérjek a felüljáró tetejére. Aztán rájöttem, hogy ennek a gyalogosnak akkor is meg kell állnom, ha nem ugrik elém. Legyen elég annyi, hogy lesznek fényképek.
Az első vonaton teljesen oké volt a bicikliszállító, és néhány elszánt férfiember jelenléte még a csendben hátraszivárgott betolakodókat is eltántorította eredeti szándékuktól. A Mátészalkai átszállás után viszont vége lett a jó világnak: a MÁV úgy gondolta, hogy a bejelentett 38 fős, biciklijegyet váltott csapatnak elég lesz a vonat három kocsijának peronja. Hát, rosszul gondolták.
Még szerencse, hogy nem ült senki más a vonaton. Nem is lett volna rá szükség: így is sikerült úgy kommunikálni a két szomszédos ajtóknál állónak, hogy lemaradjunk a megállóról. Sebaj, legalább egy kis bevezető tekeréssel juthattunk el eredeti kiindulópontunkra.
És itt láttuk a vidéki utakon elengedhetetlen EMHG-t (első mezőgazdasági haszongépjárművet) is.
Innen túravezetőnk dédszüleinek otthonához tekertünk. Jól mehetett az öregnek: focipálya is volt a ház mögött. Fényképeztem még egy fecskekoponyát a tornácon, de a gyengébb idegzetű olvasókra tekintettel ennek közzétételét mellőzöm.
Utána a tájékozatlan pestiek felkanyarodtak a Szamos hídjára, és nem tudván eldönteni, hogy a bokrokkal teli, villanyoszlopokkal tűzdelt két tó közül melyik lehetett az eredeti meder, egy hangsúlyosan piaszagú bácsitól érdeklődték azt meg.
Megdöbbentő módon egész nap nem jártunk máshol, mint falun, falun, falun. Értem ezalatt, hogy minden harmadik villanyoszlopon gólyák ültek, a gyerekek elcsendesedtek és megbámultak, amikor melléjük értünk, és "minden ház előtt ült egy Tourinform".
Biciklizés közben valahogy eszembe jutott a Norbi Update, és magamban röhögni kezdtem. Ezeknek az embereknek itt nem lehetne elmagyarázni, hogy miért nem kéne hagymás zsírral töltött tésztacsigákat tenni a levesbe, vagy hogy szénhidrátcsökkentett lisztből süssék a kenyérlángost. Ez a vidék ellenáll a Pestről irányított reklámhadjáratnak. Se pláza, se mozi. Csak a falusi emberek, a village people (a people szót én szeretem, barátságos, egyenlővé tesz, mindenki kétlábú).
És ezen a túrán fedeztem fel egyébként is azt, hogy a Budapesten magyarkodókkal meg a Hagyományok Házában árult turulhímzéses faliszőttessel szemben létezik olyan magyar kultúra, amit még én is tátott szájjal bámulok. Én, akinek egyik alaptétele: "Mindent ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést és a népitáncot". Jaj, remélem, nem érti senki úgy, hogy Beregben divat a vérfertőzés! Nem tudom elmagyarázni, de valahogy elfogott az az érzés, hogy ezt senki külföldinek nem lehetne megmutatni. Vegyük például a valladolidi lakótársaimat, a francia és az olasz lányt. Mindkettejük országa G8-tag. Az egész világ ismeri az értékeiket, a fekvésüket, a kultúrájukat, tudja hová tenni az Eiffel-tornyot, De Gaulle-t, a pizzát, a maffiát, a croissant-t, a Voulez vous coucher avec moi-t és a ciao amigo-t. De ezeket a határmenti kis falvakat még az sem ismeri, aki egyébként bizonyos diftongusoktól eltekintve ugyanazt a nyelvet beszéli, mint ők. Hogy lehetne érzékeltetni egy külföldivel, hogy miért mosolyodunk el, amikor azt halljuk, hogy "kűbűl épült, mert azt tanáltak ottan"? Éppen azzal veszne el és válna tömegkulturá(latlann)á, ha szállodákat húznánk fel a turistáknak, akik az "autentikus vidéki vendégszeretetet" keresik. Pont ugyanezt csinálta Törökország is, pont azóta vagyok beoltva az ilyesmi ellen.
A vámosatyai templom fakazettás mennyezete
A tarpai templom virágos ablakai
Mezítlábas szentek Tarpán
A tákosi templom többször toldott-foldott mennyezete
Több faluban jártunk, mindenhol a templom volt a legfőbb (vagy az egyetlen) látványosság. Mindig fel kellett hívni valakit, hogy kinyissa Isten házát, és mindig jött is, egyszer maga a harmincas éveiben járó lelkésznő, aki úgy beszélt a többszáz éves templomról, mintha a gyereke lenne, akiről "az orvos azt mondja, meg kellene műteni, de olyan sok pénzbe kerülne, és a testvéreinek úgy hiányozna, hát inkább megmarad ilyennek, nem lesz olyan cicomás, mint a többiek, de mi így is szeretjük".
A csúcs mégis az a tákosi néni volt, aki a "Katona Kálmán MVM-vezérigazgató úr kezdeményezésére" felújított (=a sokadik árvíz után szétbontott és újjáépített) pici templomban fogadott minket. Amikor befejezte a vélhetően betanult beszámolót, kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam elengedni a turistacsapda-detektáló ösztönömet, és úgy hallgatni, mintha ez csak úgy spontán jönne belőle. Aztán elkezdtük kérdezgetni, például, hogy mi az a kucsmaszerű izé, ami ott a képen lóg (búzakoszorú Új Kenyér ünnepéről), és ő mondta, hogyan szedte a markot már tizenhárom éves korában, hogy vizsgáztatták a gyerekeket a keresztkötés mikéntjéből, milyen volt az iskola. Ez valamikor a harmincas-negyvenes években lehetett. Elvarázsolva hallgattuk mind, akiknek nem volt vidéki nagymamájuk. Nagyon jó volt látni a tizennyolc éves srácokat, hogy elolvadtak a néni hangjától. Ennyivel ártatlanabbak ők, mint például én.
Első nap majdnem nyolcvan kilométert tekertünk, mire megérkeztünk Túristvándiba. Mivel reggel hatkor indult a vonat, a napközbeni étkezés pedig abból állt, hogy a szánkba tömünk mindent, aminek van szénhidráttartalma, a vacsora olyan volt, mint egy falat kenyér, legalábbis kezdetben. Aztán hoztak még gulyást, ami nagyon finom volt, de sajnos repetázni nem lehetett. A második fogás fejenként egy túrós batyu és egy szilvás bukta. Szerencsére ebből maradt még, így nem haltam éhen. Meglepő módon 11-ig ébren maradt a banda, viszont utána nem kellett ringatni senkit. Négy lánnyal aludtam egy szobában, aminek megvolt az a nem elhanyagolható előnye, hogy nem horkolt senki. Elbeszélésből tudom, hogy nem mindenkinek volt ilyen mázlija.