Magánzás

Még egy dolog befészkelte magát a fejembe a Star Trek kapcsán. Mindig zavarni szokott a filmekben, ha olyan mértékben a főszereplőkre szűkítik a cselekményt, hogy a többezer fős űrhajó személyzete tíz sorba kifér a stáblistán. Jómagam mellékszereplő vagyok, valószínűleg az is maradok egész életemben, mert nem olyan a szakmám, sem a személyiségem*, hogy kiemelne a tömegből.

Hacsak! Hacsak? Uhura hadnagy mi volt talán, ha nem fordító és tolmács? Jó, nem hasonlítom magamat hozzá, de tény, hogy a nagy beugrási lehetőség akkor jött, amikor rá tudta vágni a "Beszéli a Romulant?" kérdésre, hogy "Mind a három dialektusát". Vagyis ha az ember penge a szakmájában, bármikor bekerülhet a menő csapatba. Az külön pikantériát ad a történetnek, hogy az adott szituban egy szó Romulant nem kellett végül tudnia, tehát akár blöffölhetett is.

Szóval legújabb törekvésem nagyon-nagyon ott lenni abban, amit csinálok. Persze ez a személyiségemen nem segít, de szakértőként talán még beférek a vezérlőterembe.

*Ha már ez egy ilyen kitárulkozós műfaj, elmesélem, hogy én azért vagyok a lovaglásban abszolút antitalentum (bármennyire is szeretném, hogy ez most megváltozzon), mert képtelen vagyok az akaratomat ráerőltetni szegény állatra. Miért ne legelhetne, ha éppen ahhoz van kedve, akár velem a hátán? A vezéregyéniség mivoltomról pedig annyit, hogy hajlamos vagyok középpontba dumálni magam, csak aztán nem tudok vele mit kezdeni. Egy az, hogy az irányítás felelősség. Kettő az, hogy ha például a vívóteremben én lennék L. helyében, én akkor se tudnék egyéb parancsot adni, mint hogy vívjatok szépen, ne anyázzátok egymást és jó asszózást. Na, az ilyen ember nem igazán alkalmas vezetőnek.