Lush...

Ez most biztosan sok embert felbőszítő bejegyzés lesz (már amennyire meg tudom tippelni: általában azokra haraptok rá, amit csak a történeti hűség kedvéért írok le). Szerintem a tisztálkodás/kozmetikumok terén két tábor van: a praktikusok és a szimatolók, de egyszerűbben mondhatnám, hogy férfiak és nők, de az általánosítás lenne. Nofra például egy Orrot (vagy Orrt? Frederick Pohl ragaszkodik az "Oort" írásmódhoz) akar felfogadni, hogy keverje ki neki a kedvenc Adidas illatunkat. Mármint az én kedvenc illatomat őrajta. Vagyis egy üvegben, hogy aztán magára fújhassa. Nem rád! Na mindegy. Maradjunk a csoportosításnál, attól legalább halványan értelmes logikai lánc benyomását kelti a bejegyzés.

A praktikusnak elég, ha a szappan leszedi a dzsuvát habtestéről, a csomagolás nem érdekli, úgyis kidobja, a szaga elég, ha nem emlékeztet emésztési végtermékekre és nem nyomja el az esetleg gondosan (egy szimatoló típusú anyuka vagy barátnő által) kiválasztott egyéb illatosító termékek illatát. A praktikus minél kevesebb tégelyt tart a fürdőszobájában: legjobb, ha a tusfürdő egyben sampon is, a testvajról az élő svédasztal jut eszébe, hajpakolást pedig akkor használt utoljára, amikor a haverja a fejére kente az iszapot Siófokon.

A szimatoló halála a "kérjük, ne nyúljon hozzá!" tábla. A kevésbé egészség-és környezettudatos fajta leszarja az adalékanyagok mennyiségét, csak és kizárólag az illat érdekli, amit sokszor be sem azonosít (erre a típusra példa a fodrászom: már a harmadik isteni hajat vágja nekem, de amikor megkérdezem, mi van ebben a finom balzsamban, fogalma sincs). Gyerekkori emlékek, kedves személyek, ételek illatát keresi. Fürdőszobája tele a különböző funkciókat betöltő termékekkel: tusfürdő (lehetőleg krém- vagy tömb, esetleg zselé formájában), sampon, balzsam, hajpakolás, hajformázó, krémparfüm, hónaljpúder, testápoló, testvaj, testradír, ajakír, ajakradír, halántékbalzsam, fürdőgolyó, fürdősó, fürdőolaj, arclemosó, sminklemosó, hidratáló. Haladók esetén ezek harmonizálnak.

A tudatos fajtát célozta meg a Lush. Van itt minden, mi fair trade, organikus, szeretettel készített és újrahasznosított (bár az leginkább a papírzacskókra igaz). Mindennek isteni az illata, legfeljebb egyéni ízlés szerint büdös (én például ki nem állhatom a levendulát). Elvileg minden friss és természetes és egészséges, bár például samponból azért nem ve(he)ttem kókuszosat, mert az száraz hajra való, és túl nehéz lett volna az én teljesen normális zsírzású, ám vékony szálú bóbitámnak.

Egyébként én puritán praktikusnak indultam: nálunk otthon jól bevált vendég volt a Baba szappan és a csalános Herbária sampon, csak aztán jött reklámokkal megszórt kamaszkorom (ju! ju! - rikkantott vidáman a Fructis a tévében), és elkezdtem márkás cuccokat használni. Aztán erről leszoktam, mert borzalmasan nézett ki tőle a hajam, és pár év erőszakmentes Ahimsa-használat után felfedeztem magamnak a Schauma kókuszillatú (sérült, töredezett hajra) samponját, amit azóta kitartóan imádok, pedig amióta nem hagyom elég ideig nőni a sörényt, hogy a folyamatos tekergetéstől és hajvégnyomkodástól törni kezdjen, már nem is minősülök hajban hátrányos helyzetűnek. Jó ideig sminklemosót se használtam: ha kellett, a szappanos kezemmel mosogattam a szemem alját. Máshol eleve nem festettem magam: se alapozó, se púder, talán ennek köszönhetem a mostani "hibátlan" bőrömet.

De fokozatosan megtértem a szimatolók táborába. Évek óta imádva nézegettem a csokis Whipstick ajakbalzsamot, és néha-néha megleptem magam egy Lush szappannal. Hatvanezernél kezdődik a törzsvásárlói klub, de - gondoltam - annyit hat élet alatt se szedek össze.

Ekkor Jóanyám szerzett nekem egy 20%-os kedvezménykupont, én pedig elhatároztam, hogy megjutalmazom magam (ne kérdezzétek, hogy mit tettem érte, maradjunk annyiban, hogy a szimatolást díjazom). Beújítottam nagyjából az összes fent felsorolt terméket, köztük két kedvenc szappanommal, a rágógumi-illatú Rock Starral és a zabpelyhes Porridge-dzsel. Megvettem életem első alapozóját, na jó, csak amolyan hidratálókrémbe keverhetőt, és mindjárt életem első hidratálóját is, ha már rám ijesztettek, hogy elvileg már 9 éve használnom kellene, különben hamvas arcocskám felismerhetetlen aszalt gyümölccsé fonnyad pillanatokon (éveken) belül.

Soroljam? Lehet egyszerre csokiillatú szám, teafa aromájú arcom, kókuszodort árasztó hónaljam, Sabincsepp zamatú testem és vaníliaszagú kézfejem. Ha ehhez még hozzáadjuk a lime-os sampont, két lábon járó pálmaház leszek.

Ezzel együtt bele vagyok szeretve a boltba. Az illatukat már a Jászain érezni. Durva volt: éppen a kókuszos púdert fitymáltam le, hogy nem elég erős az illata, mire az eladó javasolta, hogy szagoljam meg az utcán... Elég volt egy ajtót csukni a tömör illatfelhő és a bágyadt kis kókuszpamacs közé, hogy buja, holdfényes trópusi éjszakák varázsa szabaduljon fel a fehér szemcsékből. "Meggyőztél" - mondtam, de a kókusznak csak úgy halkan (mondhatni a pálmalevelek sejtelmes íveibe susogtam bele), hangosan az eladónak helyeseltem.

Mert hogy ezúttal personal shoppert is igénybe vettem. Általában el szoktam őket küldeni, hogy köszi, szaglászok egyedül, de most valamiért jól esett, hogy ajánlgat még valamit, biztosít róla, hogy ő is ezt használja, előadja, hogy melyik mit tud, eljátssza, hogy érdekli a hajam, a bőröm és a gimnáziumi élményeim, és valahogy most a)elhittem neki, b)leszartam, és élveztem a törődést. Tényleg nagyon kedves volt, és nem volt ciki nem kérni, amire rá akart beszélni. Lehet, hogy csak nekem újdonság, nem mindenhol vannak ilyen profi eladók. Az apró kényelmi dolgok: kézmosótál, üvegben kávé (a fáradt orrnak, Orrnak vagy Oornak), papírtörlő, szemetesek!, pamacs a tonikok, spatula az alapozók kipróbálására... nagyon pöpec vásárlási élményt okoztak. A rendszámomat (na, ez egy külön sztori, de annyira nem is érdekes) és a degeszre tömött táskámat is a pult mögött hagyhattam, és kaptam ajándék vászonszatyrot, ezúttal szép feketét. Erre nem tudok szalvétázni, de sebaj, én elfogadom a más kulturális hátterű vászonszatyrokat is, keblemre velük, én egy vászonszatyor-fetisiszta vagyok.