Beküldte Raya deBonel -
Avagy milyen az, amikor 5 perced van, hogy leérj a kabinos felvonó aljába (ami általában nem 100 méter), a pálya jeges, a kezed lefagy, és kezd leszállni a sötétség, azaz, összességében, üldöz a bányásztörpe.
- A 'csába, S., ez nem pálya! - morogta Maitai, miközben ezerrel kepesztett S. úr után, aki alighanem úgy van az adrenalinnal, mint az az űrhajó, aminek pont az a része szakadt le, amelyik érzékelni tudná, hogy valamelyik része leszakadt, mindegy, szóval ha valami meredek, köves, jeges, szűzhavas vagy buckás, S. urat ott meg lehet találni. Ráadásul most még pánikolt is (már amennyire tud), mivel hallotta maga mögött a lécek surrogását. Nem hitte, hogy én száguldok utána, aki kifejezetten az embernek való pályákat kedvelem.
Normálisan kb. 10 perc alatt szoktuk megtenni ezt az utat, szerintem most 4-en belül megvolt. Bezuhantunk a felvonóba, pont két kabinnal zárás előtt (az utolsóba befutott még XNX is), és némileg lihegve-röhögve élveztük, hogy megint lenyomtuk - leginkább saját kényelmességünket. S. úr szerint egész nap így kellett volna közlekednünk. Szerintem akkor úgy néztünk volna ki, mint az a kocsireklám, amit megint nem találok. Annyi, hogy egy gyerek ül a hátsó ülésen, és az arcán kb. 45 fokos szögben repül hátra a takony.