Lebuktunk

Igaz, igaz, hogy a női intuíció többmillió éves nemgondolkodás eredménye, de azért hasznos tud lenni.

Például hogy én nem tudok odalent aludni közös kakukkfészkünkben (a vízerek, tudom, nem kellene félni a diszkont légitársaságoktól), az most azért jött jól, mert így fent ért bennünket a... nem csak az álom, hanem a rajtunkütés is. Hajnalban hallom ám, hogy odalent emberek rendezkednek, beszélnek meg egyéb. Azt tudtam, hogy ajtó kulcsra zárva belülről, meg aztán betörők aligha beszélgetnek úgy, hogy én is halljam. Szóval marad a bekapcsolvamaradttévé meg a hangosalsószomszéd teóriája.

Szóltam Nofrának, aki hősiesen letámolygott, de nem talált senkit. A tévé is vakon meredt rá. Innentől kezdve lábra kapott egy újabb elmélet, a Maitai(mármegint)hallucinál, és tovább tartotta magát a hangosalsószomszéd.

Később csörgött a telefonja, és már a grimaszaiból látszott, hogy baj van. A kakukkfészek török fogságban tengődő gazdája volt, akinek besúgták, hogy "valakik beköltöztek". Én még köhögni se mertem, mert hogy az én létezésem a kakukkfészek viszonylatában nem értelmezhető.

Hanem amikor elképzeltem azt a jelenetet, amelynek előfeltétele lett volna, hogy lent aludjunk: arra ébredek, hogy egy anyósjellegű nő kapkodja a levegőt az ágy mellett, erőt gyűjtve a várható tűzokádáshoz, hímnemű kísérője pedig baseballütőt keres a fal mellett lerakott hintalovak és Barbie-ruhák között, Nofra zavartalanul horkol tovább, úgy kell megbökdösnöm és odalehelnem neki: "Kelj fel, drágám, valaki itt áll az ágy mellett és néz", na szóval akkor kirobbant belőlem a röhögés.