Beküldte Raya deBonel -
Egy hónap-egy színdarab projektünk keretében vetődtünk el a Thália Stúdiójába, Rudolf és Kálloy-Molnár Péterek produkcióját megtekinteni. A SÖR, a GÖRCS, a Beugró, illetve az És Rómeó és Júlia után rekeszizomgörcsre készültünk.
A darab kivételesen jó: tele van tízpontos karakterekkel, érezhető, hogy Kálloynak mennyire szívügye volt a magyar szöveg és a rendezés. Rudolf Péter pedig hihetetlen módon tud egyfoknyi előrehajlással megtört, gyászoló apává, egy félhangnyi emelkedéssel rémült fiúvá, álla apró leeresztésével bicskanyitogatóan lekezelő első asszisztenssé. Irdatlanul tehetséges színészek mind a ketten.
A történet, a sok humorral együtt, komoly húrokat penget: a valóság és az illúzió, a tisztes szegénység és a hivalkodó gazdagság, az elégedettek és az örökké elégedetlenek ellentétét, ütközését, ami tragédiához vezet. Tizenöt perc hírnév helyett tíz perc kávézás a világsztárral, aki csak az "eredeti akcentust" akarja, pedig törekedhetne többre is, ha tudná, hogy létezik ennél több. Őszinte gesztussal kiáll a statiszták elé az egész stáb nevében részvétet nyilvánítani, de minden hatásvadász mozdulatára igazi, szemérmetlen, fingós fröccsenéssel reagál az ír láp.
A színpadon mindenki statiszta, a főszereplők leginkább, de a közönség is, akik közül néhányan a színpadon ülnek. Kellékeik ugyan levegőből vannak, de nem járnak jobban a színészek sem: a szék büfékocsivá és kamerává alakul, a fogas zuhanyzó lesz, az asztal pedig dombbá emelkedik. Száll a por a piros plüsshuzatból: régóta megy már az előadás.
Még mindig nem az a darab, amire visszamennék, de legalább már nem csalódás. Ez sem kicsiség.