Karácsonyi kaktusz

Tegnap este rossz kedvem volt.

Megtudtam, hogy vissza kell adnom azt a helyes kis kanji-könyvet.

Aztán Ramé lekapott a tíz körmömről, hogy micsoda hülyeség az, hogy én Carlosszal még mindig jóban szeretnék lenni. És az a gáz, hogy néha én is így érzem. Pedig az eszemmel tudom ám, hogy most kerültünk hivatalosan is abba a státuszba, ahol a valóságban már régóta voltunk.

Ráadásul egy ismeretlen ledorongolta a "próbafordításomat", amit olyan formában adtam elő egy másik blogon (nem, Maitai, nem linkeled be! veszed le a kezedet a touchpadről! nem szabad! fuj!), hogy az illető nyavalygott sanyarú sorsa miatt (gyönyörű körmondatokat kell fordítania), erre közöltem, hogy őt azért fizetik, hogy ilyeneket fordítson, én meg ingyen gályázom a piaci belépés stratégiáin. Az illető azt válaszolta, hogy a jó fordítás több annál, mint hogy a szavak szótári jelentését egymás mellé rakni, ugyanannyi mondatban, mint az eredeti szöveg... köszönöm, Auróra, gazdagítottad az életemet ezzel a megjegyzéssel.

Gyorsan emlékeztetnem kellett magamat két dologra: 1. azért csak én nyertem meg a Külkeren a műfordító pályázatot, 2. biztos annak a bloggernek is van egy bátyója, aki mindig megvédi, ha gonosz idegen kritizálni meri saját kis álomvilágát.

Vele ellentétben az én bátyóm nem mutatkozott, illetve "Nincs a gépnél" volt. Mint kiderült, "Nincs magánál" lett volna a helyes kifejezés.

De mára már minden szép lett. Bátyó megint feltűnt és megdicsérte eddigi legjobb kisregényemet. És a karácsonyi kaktuszunk belső órája végre helyreállt. Eddig mindig húsvétkor virágzott.